Nagyon vigyáznának rá...

Az Új Ember - történelem. Az 57. évfolyamában járó hetilap kincsesbányája az egyház és az ország történelme iránt fogékony embernek. A technika ma már lehetővé teszi, így talán egyszer lesz módunk CD-n közzétenni a korábbi évfolyamokat, kezdve 1945-től. Közel kétezernyolcszáz hét lenyomatát őrzik a sárguló lapok, ami nem kevés. A magyar kereszténység évezredes történelmének legutóbbi hat évtizedéről, küzdelmeiről, szenvedéseiről, sikereiről nemigen van bőségesebb forrás, mint e hetilap. És nem azért, mert mindig közvetlenül, nyíltan és szabadon megírhatta, mi fáj az egyháznak, milyen küzdelmek folynak a végeken, mi zajlik a lelkekben. Erre nem volt mindig lehetőség, mégis. A sajtó természete, hogy a kort indirekt eszközökkel is tükrözni tudja. Részben a műfajok változatosságával, részben épp azzal, ami hiányzik, ami kimaradt - kényszerűségből - belőle. Mert ami kimaradt, búvópatak módjára az is ott rejtőzködik benne.

Az első évfolyamokat böngészve akadtam rá egy gyöngyszemre, egy remekműre. Szerzője nincs, illetve ismeretlen. Nem az első lapon, nem is a másodikon, hanem az utolsó oldal alján látott napvilágot. S mindössze tizenegy sor, huszonhárom szó. Mégis minden benne van a korról, annak nyomorúságáról és az élni akarásáról egyaránt. Egész oldalas cikkben sem lehetett volna többet mondani arról a korról. Egy apróhirdetésről van szó. Idézem:

"Megőrzésre vagy kölcsönképpen igen szerény díjazás ellenében vidéki kezdő egyházközség kér: ruhásszekrényt, asztalt, egy ágyat szalmazsákkal, széket, mosdófélét. -- Nagyon vigyázna rá -- jeligére."

Az 1950-es évfolyam utolsó számában látott napvilágot e kis fizetett hirdetés. Abban az esztendőben, amikor vagy tízezer magyar szerzetes vált földönfutóvá - erről a gyalázatról az újság gyakorlatilag még hírt sem adhatott.

Ez volt az az idő, amikor az egyházmegyék akit csak tudtak, átvettek a szerzetesek közül saját állományukba, és olyan településeken is alakultak lelkipásztori állomáshelyek, ahol korábban nem volt helyben lakó lelkipásztor. Valószínűleg egy ilyen nincstelen, az internálást megúszó szerzetes alázatos kérését tartalmazza a hirdetés. Aki társaihoz képest még szerencsésnek is mondható, mert megkapta az életet jelentő kinevezést, de a rajta lévő egy szem gúnyán kívül talán semmije nem volt. Ez jelzi az ország akkori hatalmas szegénységét is, amiről 1950-ben direktben szintén nem írhatott a lap. Megőrzésre vagy kölcsönképpen kér, és a jeligében jelzi, hogy nagyon vigyáznará. Szívet facsaró szavak. Gondolom, kapott ágyat, szalmazsákot és mosdófélét. S biztos vagyok benne, hogy értékes lelkipásztori munkát végezhetett hívei körében. Talán a hirdetést feladó ma is itt él közöttünk. Idős emberként, immár saját bútorral, és sok-sok emlékkel a magyar egyháztörténet általa megélt korszakából.

Ma már nem az a gondja a papnak, hogy nincs hová lehajtania fejét. Ellenkezőleg. Ma már városon is kevés van belőlük. Üresen álló plébániák és bútordarabjaik adhatnának fel apróhirdetést, ilyenféleképpen:

"Kényelmes munkafeltételeket biztosító, jól berendezett plébánia, garázzsal, autóval várja új lakóját egy lelkipásztor személyében, akit az elárvult hívek nagyon megbecsülnének, vagyis a jelige is hasonló lehetne: -- Nagyon vigyáznának rá --."

Szerdahelyi Csongor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu