|
Dolgok elé Menjünk elé a dolgoknak - mondogatjuk gyakorta, s ilyenkor próbálunk bölcs-belátók lenni. Nem könnyű. Évkezdetkor meg különösen nehéz a "csillagok állásából" jövendölni, s mivel a csillagfejtés nem tartozik tárgykörünkbe, marad az egyetlen Fény, akire a világ hamar felfigyelt, mióta a Névvel fémjelzett közösség elindult hirdetni a szót - szerte a világban: először szűkebb, majd egyre bővülő határok között. Most hol tartunk? Elővehetünk statisztikai mutatókat, logikai rendben felsorakoztatott megállapításokat, "ideologizálhatunk", s mégsem teljes az evidencia, mivel a matematikai és formula-játékok ellenében dolgozik a Lélek, s a "Szentháromság nem mérhető mélység" - ahogyan Francois Varillon jezsuita teológus, esztéta írja. Márpedig ebben a mélységben "élünk, mozgunk és vagyunk", ezért a keresztény nagyvonalúság kimondhatja: az egyetemes átlép minden határon. S ebben a dimenzióban ki-ki úgy érezheti: aki az egyetemesre hivatott, olyan mértékben önmaga, amilyen mértékben lemond önmagáról. Ám lehet-e valaki egészen magányos? Csupán külső körülményekre hagyatkozva igen, vagyis azzá válik, amivé mások teszik. Ugyanakkor ez a determináltság a "másik-által-levés" kérdését veti fel születéstől a halálig. A hívő tudhatja: a választás szabadsága adva van, s a krisztusi ember ismeri ezt a szabadságot. Az egyed, aki mindenképpen tenni (cselekedni!) akar, s akinek nem jelmondata: mindenütt jó, de legjobb sehol. Meghatározza a család, a haza, az etikai-etnikai közösség, amely egyre időszerűbb fogalom századunkban. Alkotó egyénnek vágyai vannak, s ebben tetten érhető a saját egyetemessége; mint alanynak föl kell fedeznie, hogy a részlegessége nem határ (amelybe ütközik), hanem eszköz, hogy másokkal kommunikáljon, s túlhaladjon önmagán. Sajnos, ismét fölerősödik a Nárcisz-dilemma, az "önmagunkra-csukódás" veszélye. Paul Valery (a Tengerparti temető költője, a "szívet megvető Nárcisz") írja "...az, aki önmagához közeledik... / Egészen az önszeretet önmagára-csukódásáig... / Mennyire elveszik önmagában... / Az önszeretet szörnyéből rabot alkotsz... / A legszebb halandó csak önmagát szeretheti... / Szeretek...Szeretek!... És ki szerethet mást / Mint önmagát?..." Aztán eljutott a "veszélyes magaslatra", s attól kezdve gyötrelmeken, az öngyilkosság nihilista ingerével zsigereiben mégis a választás szabadságát vívja ki, és megpróbál élni: "Szél támad!... Élni próbáljunk meg újra! / Az óriás lég könyvem nyitja-fújja. / Hab porzik a szirtről s már futkos ott! / Röpüljetek, fényes lapok előre! / Víz! Törj ujjongva a nyugodt Tetőre, / Hol orr-vitorlák szárnya bukdosott!" A Földközi-tenger gyermekkori élménye szólal meg a költőben: nem "lapos Vizek", hanem a Keresztes Szent János-i "robogó hegyi patak, élővíz". Az ókeresztény kor tradíciója a tengert is élővíznek ismerte! A világ önzése ellenében ez a fölismerés a mentőöv, s bár sokan merülnek le az ürességig, egy-egy fölismerés tükör elé állíthat bárkit, ahogyan az agnosztikus, ugyancsak gyötrődő Andre Gide francia írót: "Egy kis íróasztal tükrében, amely asztalt anyám helyezte szobámba és amelyen dolgoztam fáradhatatlanul, szemléltem arcvonásaimat, mint színész tanulmányoztam és idomítottam őket, és ajkamon, tekintetemben kerestem mindazon szenvedélyek kifejezését, amelyeket át akartam élni (...); hogy megismerjem megindultságomat, gondolataimat, úgy tűnik, először a saját szememben kellett azokat olvasnom. Mint Nárcisz, saját képem fölé hajoltam; mindazok a mondatok, amelyeket akkor írtam, egy kissé meggörbültek." Így van ez minden önvizsgálatnál, ezért az önmagamról való lemondás mértéke kiegyenesítheti a sorokat; eltűnik a mitológiai Nárcisz, s helyére az ember arca lép. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a "más-által-lenni" veszélyes lehet, afféle előre gyártott lényt jelenthet, aki megelőzi a szabadságunk születését, márpedig Pál apostol azt írja, hogy "a szabadságra hivattunk! Hivatásunk tehát az, hogy megszülessünk önmagunknak, mások szolgálatára". Csak így lehetséges elébe menni a dolgoknak; vagyis nem hagyatkozni a végzetre (ez fatalizmus lenne), hanem gondok, kísértések ellenében ragaszkodni a hajóhoz, amelynek kapitánya Krisztus, vaspántjai az ő szent parancsai. Végrehajtásuk egzisztenciális valónkból eredően a bennünk lévő, Isten iránti szeretet mértékétől függ. Tóth Sándor
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|