Uj Ember

2002.01.13
LVIII. évf. 2. (2789.)

Segítünk,
hogy te is ott lehess!
Az Új Ember pályázata a torontói Katolikus Ifjúsági Világtalálkozóra.

Főoldal
Címlap
Urunk megkeresztelkedése
Újabb kéznyújtás Oroszországnak
Tervezik a Szentatya látogatását
Vízkereszt Rómában
Püspököket szentelt a pápa
A taizéi testvérek köszönete
A gyűlölet mártírjai?
Lelkiség
Élő víz fakad
A mi keresztségünk
ÉLET ÉS LITURGIA
A hét liturgiája
A év
Katolikus szemmel
A templomok tornya egyfelé mutat
Nagyon vigyáznának rá...
Rövid üzenetek a múltból
LELKI ISMERET
Lapszél
Névadás vagy keresztség?
Élő egyház
A "nagy Takács" példája
Takács József emlékének
Irgalmasok Pesten és Budán
Szemlélődő domonkos nővérek
Ünnepi ének
Medvigy Mihály halálára
Élő egyház
Hogyan segített a lengyel egyház a hadiállapot idején?
Prímási bizottságot is létrehoztak
Fórum
Melyik az érvényes keresztség?
Egy régen várt megegyezés
Az ökumenikus esketési szertartások rendjéről
"Messze nem hittérítésről van szó!"
Ökumenikus szeretetotthon Dabason
"Reformátusnak kereszteltek, katolikus lettem"
Ne azt keressük, ki honnan jött
Fórum
Spirituális "éhség" Európában
"Az Ige a hallgatás köntösében jár"
Tartoztam ezzel Taizének
Először Taizéről
Az archívumban kutatva találtuk az alábbi kis írást, amely 1954. március 7-én jelent meg az Új Emberben. Ez volt az első
Nagyobbat emelt testénél
Fórum
Az ember a legfontosabb
I. Bartolomaiosz pátriárka
Tankokkal taposták agyon a fegyvertelen embereket
Doni emlékmise a Mátyás-templomban
Dolgok elé
Fórum
Több mint kétharmados többség
Gyorsmérleg a népszámlálás egyházi vonatkozásairól
Közel öt és fél millió tanúságtevő
Összehasonlításul: Szlovákia
Ifjúság
Segítünk, hogy Te is ott lehess!
Pályázat! Pályázat! Pályázat! Pályázat! Pályázat!
Fiatalok az ökumené szolgálatában
Az Ökumenikus Ifjúsági Iroda programjai 2002-ben
Csönd-cserepek
Morzsabuli
avagy apró emlékek szilveszterről
Rejtvény
Tizennégy és tizennyolc év közöttieknek
Kultúra
Színnel szőtt írások
Dáma, király, ász
Egy öltözőasztalnál
A szarajevói csarsija
Fórum
Ismerjük meg jobban egymást
Keresztény egyházak az egység útján
Hősök, szentek, farkasok
Millenáris tárlatok
Mozaik
Krisztus keresztelése
Firenzei festő, XVI. század utolsó harmada. Krisztus keresztelése (Esztergom, Keresztény Múzeum)
A tél örömei...
Gyertyagyújtás országszerte
Bombariadó a pesti bazilikában
Avokádókörte
Egzotikus gyümölcsök

 

Dolgok elé

Menjünk elé a dolgoknak - mondogatjuk gyakorta, s ilyenkor próbálunk bölcs-belátók lenni.

Nem könnyű. Évkezdetkor meg különösen nehéz a "csillagok állásából" jövendölni, s mivel a csillagfejtés nem tartozik tárgykörünkbe, marad az egyetlen Fény, akire a világ hamar felfigyelt, mióta a Névvel fémjelzett közösség elindult hirdetni a szót - szerte a világban: először szűkebb, majd egyre bővülő határok között. Most hol tartunk?

Elővehetünk statisztikai mutatókat, logikai rendben felsorakoztatott megállapításokat, "ideologizálhatunk", s mégsem teljes az evidencia, mivel a matematikai és formula-játékok ellenében dolgozik a Lélek, s a "Szentháromság nem mérhető mélység" - ahogyan Francois Varillon jezsuita teológus, esztéta írja. Márpedig ebben a mélységben "élünk, mozgunk és vagyunk", ezért a keresztény nagyvonalúság kimondhatja: az egyetemes átlép minden határon. S ebben a dimenzióban ki-ki úgy érezheti: aki az egyetemesre hivatott, olyan mértékben önmaga, amilyen mértékben lemond önmagáról. Ám lehet-e valaki egészen magányos? Csupán külső körülményekre hagyatkozva igen, vagyis azzá válik, amivé mások teszik. Ugyanakkor ez a determináltság a "másik-által-levés" kérdését veti fel születéstől a halálig. A hívő tudhatja: a választás szabadsága adva van, s a krisztusi ember ismeri ezt a szabadságot. Az egyed, aki mindenképpen tenni (cselekedni!) akar, s akinek nem jelmondata: mindenütt jó, de legjobb sehol. Meghatározza a család, a haza, az etikai-etnikai közösség, amely egyre időszerűbb fogalom századunkban. Alkotó egyénnek vágyai vannak, s ebben tetten érhető a saját egyetemessége; mint alanynak föl kell fedeznie, hogy a részlegessége nem határ (amelybe ütközik), hanem eszköz, hogy másokkal kommunikáljon, s túlhaladjon önmagán.

Sajnos, ismét fölerősödik a Nárcisz-dilemma, az "önmagunkra-csukódás" veszélye. Paul Valery (a Tengerparti temető költője, a "szívet megvető Nárcisz") írja "...az, aki önmagához közeledik... / Egészen az önszeretet önmagára-csukódásáig... / Mennyire elveszik önmagában... / Az önszeretet szörnyéből rabot alkotsz...

/ A legszebb halandó csak önmagát szeretheti... / Szeretek...Szeretek!... És ki szerethet mást / Mint önmagát?..."

Aztán eljutott a "veszélyes magaslatra", s attól kezdve gyötrelmeken, az öngyilkosság nihilista ingerével zsigereiben mégis a választás szabadságát vívja ki, és megpróbál élni: "Szél támad!... Élni próbáljunk meg újra! / Az óriás lég könyvem nyitja-fújja. / Hab porzik a szirtről s már futkos ott! / Röpüljetek, fényes lapok előre! / Víz! Törj ujjongva a nyugodt Tetőre, / Hol orr-vitorlák szárnya bukdosott!" A Földközi-tenger gyermekkori élménye szólal meg a költőben: nem "lapos Vizek", hanem a Keresztes Szent János-i "robogó hegyi patak, élővíz". Az ókeresztény kor tradíciója a tengert is élővíznek ismerte!

A világ önzése ellenében ez a fölismerés a mentőöv, s bár sokan merülnek le az ürességig, egy-egy fölismerés tükör elé állíthat bárkit, ahogyan az agnosztikus, ugyancsak gyötrődő Andre Gide francia írót: "Egy kis íróasztal tükrében, amely asztalt anyám helyezte szobámba és amelyen dolgoztam fáradhatatlanul, szemléltem arcvonásaimat, mint színész tanulmányoztam és idomítottam őket, és ajkamon, tekintetemben kerestem mindazon szenvedélyek kifejezését, amelyeket át akartam élni (...); hogy megismerjem megindultságomat, gondolataimat, úgy tűnik, először a saját szememben kellett azokat olvasnom. Mint Nárcisz, saját képem fölé hajoltam; mindazok a mondatok, amelyeket akkor írtam, egy kissé meggörbültek." Így van ez minden önvizsgálatnál, ezért az önmagamról való lemondás mértéke kiegyenesítheti a sorokat; eltűnik a mitológiai Nárcisz, s helyére az ember arca lép. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a "más-által-lenni" veszélyes lehet, afféle előre gyártott lényt jelenthet, aki megelőzi a szabadságunk születését, márpedig Pál apostol azt írja, hogy "a szabadságra hivattunk! Hivatásunk tehát az, hogy megszülessünk önmagunknak, mások szolgálatára".

Csak így lehetséges elébe menni a dolgoknak; vagyis nem hagyatkozni a végzetre (ez fatalizmus lenne), hanem gondok, kísértések ellenében ragaszkodni a hajóhoz, amelynek kapitánya Krisztus, vaspántjai az ő szent parancsai.

Végrehajtásuk egzisztenciális valónkból eredően a bennünk lévő, Isten iránti szeretet mértékétől függ.

Tóth Sándor

 

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu