A magyar valóság kálváriáján

1956 elhunyt és élő hőseinek

Ezt a nemzetet 1490, vagyis Hunyadi Mátyás Bécsben történt, rejtélyes halála óta mintegy a kálváriára vonszolták ellenségei, szomszédai - mindazok, akik e népnek harmonikus és szép országát, viszonylagos jómódját, lakóinak sokoldalú tehetségét és szorgalmát ördögi rosszindulattal folyamatosan irigyelték. Mert mindezek a vonások - és korántsem csak a geopolitikai helyzet és a földrajzi fekvés volt a rossz fogadtatás forrása - a régi koroktól napjainkig benne élnek honfitársainkban, és sokak számára szinte megbocsáthatatlan tény, hogy nyelvi, alkati és szokásbeli különbözőségünk ellenére meg tudtunk maradni ebben az európai ember-masszában. Csak a Gondviselés különleges oltalma, hogy a kataklizmák egész sora sem pusztított el bennünket a történelem során.

Pontosan és jól ismerjük a majdnem végső pusztulást jelentő eseményeket, évszámokat s a nyomukban járó mérhetetlen szenvedéseket. Nem célunk, hogy az Árpád-házi királyok kihalását, a tatárdúlás, a török, osztrák, majd orosz megszállás történelmi motivációit; korunkban a Kádár-rendszer több évtizedes traumáját, s benne 1956. november 4. napjának soha nem csillapuló fájdalmát fölelevenítsük - elegendő, ha csak jelen történelmünk egyik fordulópontjának, az 1990-es, ölünkbe hullott és gyökeres változást jelenthető dátumnak a döntő mulasztásaira utalunk. (S mindez már nem az ellenfelek számlájára írható.)

1990-nel kapcsolatban hamis és indokolatlan a kikerülhetetlen végzet tényére, közbejöttére hivatkoznia bárkinek is ebben az országban. Az elnyomó szovjet világhatalom megroppanására, az utolsó megszálló katona távozására, magára a nemzet talpra állására olyan eruptív erővel, spontán örömmel kellett volna reagálnia minden igaz magyar állampolgárnak, újonnan alakult pártnak, szövetségnek és intézménynek, amely friss oxigént, életerőt pumpált volna az elernyedt lelkekbe. Ezt a dinamikus erőt még a bolsevizmussal (titokban) lepaktáló, s közben hitegető nyugati hintapolitika sem fékezhette volna le.

1990 után hamarosan az is kiderült, hogy a karrierért s előmenetelért megalkuvó, sorsába belenyugvó lakosság jelentős része annyira átitatódott a kommunista mákony kártékony drogjával, hogy már akkor sem tud és mer igazat mondani, ha a történelem kereke alapvetően kedvezőre fordul. Magyarságát, keresztény voltát a régi szunynyadó értékek alapján csak kevesen merték és merik vállalni, holott ezért semmiféle hivatalosan elrendelhető, büntető szankció nem fenyegeti őket.

Minden pártpolitikától függetlenül: a magyarságtudat hiánya, a jellem ingatagsága, a nagyobb, idegen hatalmak (legyen az szláv vagy angolszász) iránti kritikátlan meghajlás és szervilitás szinte behálózta mindennapjainkat, szebb napokat látott kulturális életünket (lásd a televíziós csatornák népbutító és brutalitást sugárzó műsorait) - kevés kivétellel az egész hazai közéletet.

Ebben a káros és retrográd szellemiséget tükröző világban elrettentő, negatív példát szolgáltat az említett televízión kívül az írott sajtó is. A magyar hírlapírás - melynek mindig megvolt a kellő irodalmi "aranyfedezete", hiszen a múlt század közepétől fogva valódi, tehetséges írók, újságírók művelték - olyan mélypontra süllyedt az elmúlt tíz-tizenkét esztendőben, hogy ennél csak a százharminchárom napos tanácsköztársaság véres "plakátsajtója" volt züllöttebb.

A magyartalan, stílust meggyalázó és minden erkölcsi, etikai normát nélkülöző szövegek, a becsmérlő, sok esetben nyomdafestéket nem tűrő, trágár kitételek és személyes bosszúvágyból fakadó sértegetések méltatlanok egy "európaiságot" hirdető ország nyilvános életében.

Megállapítható, hogy az értelmiség jócskán besározódott: a szakmai és világnézeti elfogultság, a korrupcióra való hajlam, a magasabb poszt és jövedelem elérésére irányuló gátlástalan tettek s megnyilvánulások jóformán minden területen tapasztalhatók. A fiatalság jövőképét sok tekintetben az idősebbeknek ez a cinikus és önérvényesítő magatartása, attitűdje alakítja, s ha - szerencsére - vannak hivatásukat becsülettel vállaló és teljesítő pályakezdők is, a társadalom jelentős részének törekvései és életvitele nem azonosak a régi értelemben vett keresztény-magyar értelmiségiek becsületes munkásságával, eszményeivel - sem a hivatás, sem a családi élet terén.

Mélyek a gyökerek: a két világháború, az elnyomó diktatúrák évtizedei nemcsak az emberi életet, magát a hiteles értékrendet is feldúlták, alapvetően elsilányították.

Korábbi értékrendünket a keresztény erkölcs, a tízparancsolat mélyen belénk ivódott tanítása, emelkedett bölcsessége alakította és határozta meg. A rossz hajlam, a bűn, az erkölcstelenség úgy választódott el a jótól, a becsületestől s az erkölcsöstől, mint a víz az olajtól. A társadalom helyes reflexével kivetette magából az immorális, nem befogadható egyéneket, tetteket. Az ember fölfelé való törekvésében nem a végtelenségig fokozható anyagiasság, a jóléti rivalizálás dominált, mint napjainkban, hanem a tisztességesen betöltött életpálya és a szereteten alapuló családi-társasági lét megbízhatósága volt a döntő.

Van-e remény ennek a hajdani, sokunk által áhított értékrendnek a visszaállítására? Tud-e olyan öntisztító lenni a magyar társadalom a XXI. században, hogy az egyének, a kisebb és nagyobb csoportok helyes kezdeményezése nyomán kiveti magából ezt a letapadt és megszokott rosszat, helyébe a jót ülteti, s végre elfelejti és utódaival is elfelejteti hosszú évszázadaink szenvedéseit, történelmének szomorú kálváriáját.

Szeghalmi Elemér

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu