Levél egy őszinte emberhez

Kedves Barátom!

Talán furcsállod, hogy levelet írok, de a múltkor csak dadogni tudtam. Esetlennek és gyengének éreztem magam, és azóta töprengek, hogyan is mondhatnám el Neked, mit jelentett számomra a bocsánatkérésed.

Tudod, általában nem vagyok veszekedő, vitatkozó típus, és ha megbántanak, akkor is igyekszem magamban mentegetni az "elkövetőt": biztosan fáradt, ideges, egyéb gondjai vannak; inkább nem szólok neki vissza.

Néhány napja, amikor munkahelyi csetepatéba keveredtünk egymással, úgy éreztem, hogy igaztalan és durva voltál. Nagyon fájt, amit mondtál, jogtalannak és méltatlannak éreztem a viselkedésedet.

Én visszaszóltam Neked, Te tovább védted az igazad, fölemeltük a hangunkat, egy éles felcsattanás után pedig otthagytalak. Visszavonultam a szobámba, dúltam-fúltam, hiszen tudtam, hogy alapjában véve nekem van igazam. Ugyanakkor bántott, hogy képtelen voltam jobban uralkodni magamon, és azon töprengtem, most hogyan is fogjuk helyreállítani a közöttünk lévő békességet.

Büszkeségemet levetve már épp elindultam volna, hogy megkeresselek, amikor bekopogtál a szobám ajtaján. Tudod, nehéz ezt elmondani, de abban a pillanatban, amikor megláttalak az ajtónyílásban, azonnal elillant belőlem minden harag és megbántottság. Pontosan tudtam, láttam rajtad, hogy miért jöttél, nem is kellett volna megszólalnod. Persze azt is tudom, hogy akkor már Neked volt szükséged arra, hogy beszélj.

Azt mondtad, rájöttél, hogy nem így kellett volna viselkedned, nem akartál megbántani, tudod, hogy Te vagy a hibás és nagyon sajnálod, ami történt. Azt mondtad, ha akarom, a többiek előtt, ünnepélyesen is bocsánatot kérsz tőlem. Dehogy akartam.

Barátom!

Úgy érzem, most nekem kell bocsánatot kérnem Tőled. Azért, mert soha nem gondoltam volna Rólad, hogy ilyen gesztusra képes vagy. Bocsásd meg az előítéletemet, mert nem tudtam elképzelni Rólad, hogy valaha is tudnál ennyire őszinte, ennyire ember lenni. Ott, ahogy a szobámban álltunk egymással szemben, úgy éreztem, megnyílik alattam a föld, megroggyant a térdem, és legszívesebben a nyakadba borultam volna.

Mindannyian szerepet játszunk. A munkahelyünkön különösen. Te néhány perc erejéig megmutattad nekem, milyen vagy álarc és tettetés nélkül. A legtöbbet adtad, amit adhattál: önmagadat, egészen, tisztán, őszintén. A szó szoros értelmében továbbra sem hiszem, hogy barátok lennénk. De néhány percre zavarba ejtően közel kerültünk egymáshoz. És ez azóta is érződik, ha találkozunk.

Tudod, mi, katolikusok húsvétkor ünnepeljük, hogy Jézus Krisztus mindannyiunkért meghalt, a bűneinket pedig magára vette. Csak egyszer, egyetlenegyszer mondjuk: áldott bűn, szerencsés vétek Ádám bűnbeesése, hiszen ilyen megváltást érdemelt. Akkor, Veled szemben állva én is ezt éreztem: áldott, szerencsés az a veszekedés, amely ilyen kibékülésre teremtett lehetőséget.

Köszönöm Neked, hogy példát adtál; hogy megmutattad: a békesség vágya legyőzheti a büszkeséget. Tudd, hogy nagyon becsüllek azért, amit tettél.

Igaz barátsággal:

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu