|
 |
||||||
|
|
|
Ne késlekedj! Lukács, aki saját bevallása szerint rendszerezte (vö. Lk 1,3: "sorrendben") a jézusi emlékeket, a galileai események elbeszélése után mintegy nyolc fejezetet szentel Jézus útjának (9,51-18,30), mely Jeruzsálembe, a szenvedés és megváltás városába vezet. Ezt a részt keretbe foglalják az elején és a végén a tanítványok sorsával és jutalmával kapcsolatos részek (9,51-56: a szamaritánusok nem fogadják be őket; 9,57-62: mondások Jézus követéséről; a végén a gazdagságról és Jézus követéséről szóló rész, 18,16-27; majd egy záró kijelentés a tanítványok százszoros jutalmáról, 18,28-30). Ezt az "útleírást" tehát - Lukács szándéka szerint - úgy is tekinthetjük, mint előképét annak az útnak, amelyet a Jézus által alapított közösség, az egyház fog bejárni a világban (és már jár is azon Lukács korában, a nyolcvanas években). Ez az út nehézségekkel kezdődik: ezt jelzi a szamaritánusok elutasítása (9,51-56), és erre utal három mondása a követésről, elhagyásról (9,57-62), de a végén megjelenik a százszoros jutalom és az örök élet ígérete (18,28-30). Erre az útra hívja Jézus minden tanítványát, ezt a sorsot ajánlja fel minden benne hívőnek. Az út maga úgy telik, hogy Jézus vezeti követői csoportját, együtt jár-kel velük, újabb és újabb helyszínre érkeznek, különböző események történnek, kérdések, megjegyzések hangzanak el, és közben Jézus mindent el- és megmagyaráz tanítványainak (10,1-18,17). Sehol sem szerepel konkrét helyszín, ismert helység- vagy városnév. Mindez bárhol megtörténhet - és meg is történik az egyházzal minden helyen és időben. A szamaritánusok viselkedésén a tanítványok hallatlanul felháborodnak. Hiszen itt Jézus jön, a Mester, ünneppel, küldöttséggel kellene őt fogadni, nem pedig elkergetni. (Így persze ők maguk is ünnepeltek lennének, jó meleg ételt, puha ágyat kapnának.) Mindjárt készen is vannak a válasszal, van hozzá bibliai idézet (párhuzam) is az ószövetségi Illés történetéből: Istennek meg kell torolnia ezt a példátlan vétket emésztő tűzzel, lángoló villámmal! Jézus azonban nem a szamaritánusokat marasztalja el, hanem a tanítványokat (9,55-56): csöndben kitér az ellenségeskedőktől, tanítványait azonban megfeddi. Aki az ő útján jár, aki Isten ügyén fárad, az ne tűzzel és villámmal operáljon. Ne akarja megtorolni az elutasítást, ne ítélkezzék, sőt, talán az a jó, ha még csak meg sem lepődik. Hisz ez történt Jézussal galileai működése kezdetén is (elutasítás Názáretben, Lk 4,16-30), ez történik itt, Jézus útja elején, és ez következik majd Jeruzsálemben is (l. az evangélium harmadik részének elején, 18,31-33). Ezt legfeljebb csak sajnálni lehet (vö. Lk 13,34: Jeruzsálem, Jeruzsálem! Te megölöd a prófétákat...! Hányszor akartam ...) A tanítványnak el kell fogadnia ezt a sorsot, ezt a helyzetet. El kell fogadnia, hogy "nincs hová lehajtania fejét" (9,58). Nem nyugodt, meleg otthont indultunk keresni, hanem a jó hírt hirdetjük. Nem azért megyünk, hogy az emberek ünnepeljenek bennünket, hanem Isten országát építjük, egy másik, igazi otthont, egyedülálló vendéglátóval és összehasonlíthatatlanul szebb ünnepléssel. (Az tehát csak látszat, hogy rosszul járunk.) Erre a munkára választ ki bennünket Jézus, erre az útra hív. És ha hív, ne kérjünk tőle haladékot: "Engedd meg, hogy előbb..." (l. 59-60) Nem lehet, nincs semmi fontosabb, sürgetőbb ennél. Számunkra sok minden fontosabbnak tűnhet: beszélünk kötelezettségekről, kifogásokat keresünk saját szándékaink, vágyaink igazolására. Pedig mindaz, ami akadályoz bennünket Jézus követésében, a holtak birodalmához tartozik. S ha elindultunk, ne nézzünk vissza, ne bizonytalankodjunk és ingadozzunk. "Aki a kezét az ekére teszi, és hátra tekint, nem méltó hozzám" - mondja Jézus (52. v.). "Meg se csókold apádat, csak fuss!" - halljuk sürgető szavát (vö. 51. v.), s ő tudja, hogy ez így van jól. Tudja, hogy mennyien várnak megváltásra, szeretetre, gyógyulásra. Mennyien maradnak nélkülünk sötétségben, kilátástalanságban, megoldatlanságban... De nemcsak sürget, nemcsak áldozatot kér, hanem azt is elmondja később (az "útleírás" végén, Lk 18,28-30), hogy mindez nem teszi a tanítványt vesztessé, tragikus hőssé. Aki kész így követni Jézust, aki kész Isten ügyének szolgálatát mindennél előbbre helyezni saját életében, az már "ezen a világon sokkal többet kap, az eljövendő világban pedig az örök életet" (30. v.). A szamaritánusok kenyere és szállása helyett az Ország békéjét, a gyász helyett ünnepet Istennél, az apa csókja helyett az örök Atya ölelését. Tarjányi Béla
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:ujember@drotposta.hu
| ||||||
