|
 |
||||||
|
|
|
Választott tájak, választott emberek Antal, a cremonai
Az észak-olasz tavak vidékén is azt érzi az ember, amit az Alpoktól délre, amikor Itália földjén jár. Vágyálom, nyugalom, víz és csúcsok együttjátékában, pálmák, leanderek, egzotikus virágok néma paradicsomában menynyi üzenet érkezik akár Pascoli hangján, akár Verdi zenéjében, s csoda-e, ha Goethe leghíresebb könyveinek egyike, a Wilhelm Meister - csupán legendák nyomán (a költő addig nem lépett olasz földre) - kinyitja mind "a déli rózsákat". Milano az, ami igazán vonz, mégis a Borromeo-kastélynál - pergolák, oszlopok s más építészeti finomságok láttán a szem tovább révedez, majd a gondolat megáll közel a Póhoz, hogy Cremonában megkeresse az Amátik, a Guarnerik s a Stradivárik otthonát. Mindig szól a hegedű, könnyű odatalálni, viszont annál nehezebb annak az Antalnak a szülőházát meglelni, akit Máriának meg Zaccariának is neveztek, de maradjunk csak ennél: Antal, a cremonai. 110 esztendeje csak, hogy a Szent Barnabás-templom lakója lett - a feltámadásig - a csipke-dómos város, Milano szerény "szögletében", jóformán szó sem esik róla. Hiába forgatom az olasz nyelvű elegáns, tudományos útikönyveket is, így aztán a táj s a lélek énekével közeledem ennek a rendkívüli papnak az emlékéhez, aki a XVI. század zavaros-zűrös politikai, egyházi életében leginkább Rotterdami Erasmus bölcsességére hallgatott: "A vallásból (hitből) több élet fakad, mint megannyi tudományos vitából." Mégis derék művelője volt a tudománynak: Padovában orvosdoktorrá avatták, s amikor városába költözött, tele volt a világi hívők ambíciójával; azzal az elkötelezettséggel, amely ma igazán értékelendő lenne az egyházi életben. Hogyne lennének orvosok, jogászok, művészek s egyéb rendbéli foglalkozásúak a középosztályból, csak valahogy olyan nehezen megy az elfogadásuk, mintha nem is az egyház tagjai közé tartoznának. Lehet, hogy a tomboló reneszánsz, a műveltség európai nagyszázada, a túlzott elvilágiasodás jobban kedvezett az "utcáról beállóknak", ahogyan valaki néhány esztendeje a laikusokat jellemezte. Akkoriban ez a mondás járta: "Aki el akar kárhozni, elég, ha papnak megy." A benső fölismerés, az általa olyan sokra tartott örök Bölcsesség vitte oltárhoz Antalt, s nem a fenti gúny vagy sokak számára meggyőződés. Egyet tudott nagyon pontosan: az egyházi karrier igazán veszélyes. Csoda-e, hogy követője, a szent bíboros, Borromeo Károly ugyanúgy kötelet kötött magára, mint Antal, a megalázás jelét Isten előtt, s cipőjét is levetette. A nyilvános vezeklés a világért így nyert kifejezést; a tiltakozás az emberi tekintet ellen, amely egyáltalán nem volt mély és meggyőző, mint Goethe egyik nagyon szubjektív és gyönyörű sorában idézi. Azt mondják, amikor Antal pap lett, megvetette az irodalmat és a művészetet. Bizonyára ez így nem áll. Életműve (mindössze 37 esztendőt szánt neki a Teremtő) éppen arról vall, hogy - mint egyik levelében olvasni - a cél és a szándék: "elvezetni az embereket az élő Lélekhez, a megvetett Krisztushoz", s hogy a devotio modema a keresztény humanizmus szellemében éppen a már idézett erasmusi mondathoz tartozik. A kor Néri Szent Fülöpje is igazolja ezt: az új nemzedék fölemelője kívánt lenni, lelki szükségeltek segítője, mint Antal, s ugyanúgy az eucharisztia és a bűnbánat (gyónás) állandó tanítója, a szentségi élettel való megújulás hirdetője. Filozófiá(k)ról szó sincs az életükben, talán mert tudták: amit akkor skolasztikaként műveltek, nem más, mint dekadens nominalizmus. Persze a humanizmus platóni ideája tetszhetett volna, viszont Antal mindössze tizenöt esztendős volt, amikor Luther kitűzte a téziseit a wittenbergi templomkapura, Fülöp meg mindössze kettő... De hogy a Biblia maradt a cremonai "hitvallása", az biztos. Az európai Szentírás-mozgalom (Örök Bölcsesség) a tridentinum előtt éppen Milanóban virágzott, Belotti szorgalmas ténykedése eleven szellemiségű központokat teremtett. Két évvel a halála előtt írta Antal: "Bontsatok zászlót. A Megfeszített küldi majd nektek, hogy hirdessétek a szellem elevenségét és az eleven szellemet." A tridenti zsinatot nem érte meg, amikor "rendbe tétettek a dolgok", s ami a művészetben is túlkapásnak számított, fegyelmi keretet kapott; szép példa Palestrina klasszikus életműve, szólamok csodálatos váltakozásában a tisztaság és a leborulás, de akár már mindent megelőlegezve a leonardói iskola tanítványának-mesterének: Bernardiono Luininek gyöngéd festménye (a milánói Galleria di Brenában), a Madonna a rózsalugasban. A mosoly erről az arcról sem hiányzik, s a titok rejtelmében virág és ég derűje "rebben", az Alpok hava s a tavak azúrkékje a költővel mondatja: "Hogyan tartsam vissza a lelkemet, / hogy a Tiéd ne érintse?" Ez az ellentmondásosnak tűnő szerénység kísérte Antalt, s amikor az Örök Bölcsesség nyomán megalapította kongregációját, Szent Barnabás nevét kölcsönözve, a barnabitákat, amely pápai jóváhagyás révén Szent Pál áldozópapjai néven vált ismertté, a társadalom valamennyi rétegét lélekmentésre szólította, s hogy legyenek "a keresztény szellemiség megújhodásának szántóföldje", Pál apostol példájára tartóoszlop. (Aztán az Angelikák fundátora is ő lett.) Egyik nyíltan vallott "tézise" a kongregációnak: győzzék le a modern korban elhatalmasodott lustaságot, ma különösen időszerű. Hinnők, mennyit ténykednek, akiknek ez a hivatásuk Isten dolgaiban. Sokaknak - igen, többeknek nem. Nemegyszer "visszavonás és durva irigység" miatt, amit Antal és munkatársai annyira éreztek. (Antalt még inkvizíció elé is állították!) A tévedés nemegyszer abban áll, hogy eleve gyanús, ha valaki teljes szívvel, a legkülönbözőbb eszközökkel (tudomány, művészet stb.) is ugyanazért az értékért fáradozik "a testvérek körében" - környezetében. Vagy még mindig maradjon a jelszó: "Gyere velem, én se megyek sehova"? Ha csak purgatóriumi éjszakákkal meg lehetne úszni... Tóth Sándor
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:ujember@drotposta.hu
| ||||||
