Lajos bácsi könnyei

Ötven évvel ezelőtt, 1954. október 28-án hunyt el Nagy Lajos, huszadik századi prózaírásunk nagy alakja, a tüneményes novellista, a "magyar Csehov". Nekem mindenesetre ő volt, és ő maradt az említett epitheton ornansokon túl a legnagyobb és legtisztább ember, a legcsodálatosabb jellem, akivel a korszak irodalmi életében találkoztam.

Az itt következő mondatok, bekezdések nem vállalkoznak arra, hogy a Kiskunhalom, a Budapest nagykávéház, A falu álarca, A tanítvány, a Képtelen természetrajz, a két önéletrajzi kötet, A lázadó ember és A menekülő ember, meganynyi regény, elbeszélés, tárca, hosszabb-rövidebb írás mesterét "fölfedezzék".

Pedig, sajnos, újra meg újra föl kell fedeznünk, hiszen kevesen ismerik, alig-alig olvassák.

Nekem tizenhárom esztendős korom óta szeretett íróm. Életének utolsó két évében minden szerdán délutáni-esti beszélgetőtársa lehettem, amolyan egyszemélyes egyetemem lett ő, számtalan szemeszternyi tudnivalót sajátítottam el tőle a világról, az emberről, az emberiségről, s főként az emberségről! Gazdag emlékezetű időszak volt az, máig és ezentúl is elkísérő, feledhetetlen szakasza az időnek.

Nagy Lajos, a Nyugat első nemzedékének 1883-ban született kimagasló képviselője, a magyar nyelv művészi megszólaltatója. Tiszta, áttetsző próza az övé, soha nem hagy kétségben, nem érthető félre. Dísztelen prózája nem hasonlít máséhoz, senkiével nem téveszthető össze. Látszólagos "szürkesége" mögött a legnagyobb stiláris gazdagság rejtezik. Olyan egyszerűen, ahogyan ő írt, csak az tudhat, aki a magyar nyelv minden kincsének birtokosa. Ilyen volt. Szívből sajnálom azokat, akik még nem fedezték föl maguknak.

Mindig a szegények írója volt, maga is mindig szegény. Mindig a tisztesség, a haladás útján járt, szemben minden embertelenséggel, minden gonoszsággal. Életének utolsó éveit mégis az az irodalompolitika keserítette meg, ahonnét neki a legtöbbet illett volna kapnia. Mellőzték, kikerülték, megfeledkeztek róla, megalázták. Mindezt pedig azért, mert 1934-ben, az első moszkvai írókongreszszusról hazatérve Bajcsy-Zsilinszky Endre lapjában cikksorozatot írt arról, mi mindent tapasztalt odakint. Elsorolta azt is, ami nem tetszett neki. Ezek persze nem voltak világrengető dolgok, de elég ürügyül szolgáltak arra, hogy a korszak diktatúrájának hatalmaskodói Nagy Lajost csaknem "ellenségnek" tekintsék. Lajos bácsi bölcsen, de nagy belső fájdalommal viselte a méltatlan gesztusokat. Amikor szerdánként a vendége lehettem, 1952 őszétől 1954. október 28-ig, többször is visszatért egy esetre; mindannyiszor részletesen mondta el ugyanazt; a történet végén könnyes lett a szeme.

Az úgynevezett "fordulat éve" után történt, 1949-ben.

- Becitáltak a Magyar Dolgozók Pártjának központjába - idézte föl az emléket Nagy Lajos, és cigarettájának füstjébe révedt. - Csaknem egy órán át várakoztattak, míg végre bekerültem egy szemüveges, kopasz fiatalember elé. Ő azután kioktatott, hogyan kell novellát írnom ezután...

Amikor először hallottam a történetet, és Lajos bácsi hetvenéves szemében fényleni kezdett valami, halk kíváncsisággal kérdeztem tőle, ki volt az a fiatalember? A válasz: Rényi Péter, a párt Központi Vezetősége Agitációs és Propaganda Osztályának munkatársa. A legeslegfőbb felettes nyilván reá osztotta ki a "megtisztelő" feladatot.

Ismétlem, Lajos bácsitól négyszer vagy ötször hallottam, mit tettek vele akkor, nem is oly sok évvel azelőtt. Élete legnagyobb megaláztatásának tartotta.

Sokszor írtam Nagy Lajosról az elmúlt ötven év alatt, de ezt nem említettem.

Soha nem értettem egyet Rényi Péter irodalompolitikai szereplésével. De soha nem volt vele semmilyen kapcsolatom. Személy szerint nincs okom, hogy nehezteljek rá. Amikor a párt napilapjának örökös második embere volt, rendszeresen ő küldött beszámolókat a cannes-i filmfesztiválról. Ezeket szívesen olvastam, mert Rényi Péter kitűnően írt. Olvasás közben mégis, a jó mondatok mögött mindig megjelent lelki szemem előtt az az írástudó, aki megalázta a korszak legnagyobb magyar prózaíróját.

Amíg mindenható szerkesztő volt, nem írhattam meg ezt. Miután kikerült a hatalomból, nem akartam megbántani amiatt, amit talán megbánt már; és nyilván sok bántalom érte őt magát is. Rényi Péter tavaly meghalt.

Most, Nagy Lajos elhunytának félszázados évfordulóján úgy érzem, gyanús fény jelenik meg a szememben, ha legszeretettebb íróm könnyeire gondolok.

Dalos László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu