|
Egy hét A holtak birodalma Az ókoriak hite szerint Kharón ladikján lehetett eljutni a holtak birodalmába. A leleményes Odüsszeusz találkozott is egyikükkel-másikukkal, s Dante hatalmas költeményében, az Isteni színjátékban is feltárul ez a világ, amely mindig is foglalkoztatta az emberiség képzeletét. Amikor a szentmisében elhunyt szeretteinkért imádkozunk, lelki szemeink előtt elvonulnak kedves halottaink, a mi birodalmunk polgárai, akik gondolatainkban élnek még, a hangjukat is hallani véljük, s időnként mintha intenének, mit tegyünk és mit ne. Sokszor tűnnek elő. Apollinaire így ír egyik versében róluk: ... én még hallak benneteket, látlak egyre Sorsok Sokszoros árny csak őrizzen meg titeket a napfény Szerettek engem annyira hogy soha el ne hagyjatok (Vas István fordítása) Múlt és jelen szeretetközösségében forrnak össze élők és holtak, megteremtve a történelem sajátos folytonosságát, amelyben nem jutnak érvényre kicsinyes számítások, pillanatnyi érdekek. Amíg élünk, halottaink élnek velünk, s halálunk után mi élünk tovább azokkal, akik szerettek bennünket, s akiket mi is szerettünk. Élőket és holtakat a szeretet lánca fűzi össze. Mintha a holtak figyelmes és aggodalmas tekintete kísérne: mintha lelkünk madárként röppenne ágról ágra, szelíd szavuk zeng fölöttünk, megszépítve és kiteljesítve emlékeinket: Madár dalol itt valahol Én azt hittem, hogy a te lelked Virraszt közöttünk S tépett babákkal énekelget Hallgasd csak oly szelíden búg Nem is tudom hogy melyik ágon Teli dalával minden út Bármerre járok e világon S mit is mondhatnék lélek ez De dallá lett s dalol a fáról S a szívből égi rózsa lesz Mit is mondhatnék e madárról Ezt az Apollinaire-verset Radnóti Miklós fordította, a halállal eljegyzett költő, akit próféta vezérelt utolsó útján, mielőtt ő is belépett volna a holtak birodalmába, ahonnan máig tisztán szólaltatja meg a remény szólamát, a "lehet talán még" sosem fakuló ígéretére figyelmeztetve az élőket és a túlélőket. Rónay László
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|