HÍVOM A CSALÁDOKAT

Novemberi levél

Kedves családjaink!

Kedves házas- és családcsoportok a plébániákon, egyesületekben, mozgalmakban és mindenütt!

Novemberaz egyházi év vége, az elmúlás, a végső dolgok felé irányítja tekintetünket. Minden családnak, közösségnek vannak idős tagjai és halottai. Az Isten-képmás embernek joga van a méltó élethez a fogantatástól a természetes halálig. Családi körben és közösségeinkben tudatosítsuk az emberi méltóság és az élet értékét. Legyünk a veszélyeztetett élet szószólói!

Minden, ami most körülvesz minket, az elmúlásra, az elmúltakra figyelmeztet. Vegyük azonban észre, hogy bár a biológiai élet megszűnik, a biológiai funkciók ideiglenesen vagy véglegesen leállhatnak, semmi nem válik semmivé, a teremtett világ minden értéke megmarad, s látszólagos elmúlása épp a jövő záloga. Az emberi élet azonban nem csupán biológiai folyamat, az Isten-képmás ember halála csak a biológiai folyamatok leállását jelenti, élete örökké folytatódik. A halál az öröklét kapuja: a jelen eseménye, de a jövőbe vezet.

Az ember az egyetlen élőlény, aki tud halandóságáról és haláláról. Földi életének felelős formálásával kell eljutnia végső céljához, Istenhez. A földi életet mint egyszeri lehetőséget ajándékul kapta, hogy a véges időben az örök és vég nélküli életre magát méltóvá tegye. Isten, az élet kizárólagos ura és az örökkévalóság ajándékozója dönti el, hogy ennek a feladatnak a teljesítéséhez kinek mennyi időt ad, ezért nem szabad az embernek sem a saját, sem mások halálát szándékosan előidéznie vagy siettetnie. A halálban véget ér az idő, amit az ember érlelődésére fordíthatott, alapállása környezete és Isten iránt állandósul, végérvényes lesz. Szent Pál erről így ír: "Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. De ha tovább kell élnem testben, akkor ez számomra gyümölcsöző munkát jelent, és nem tudom, mit válasszak. A kettő között vívódom: szeretnék elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez mindennél jobb lenne, tiértetek viszont szükségesebb, hogy a testben maradjak." (Fil 1, 21-24)

"Isten az embert kezdettől fogva ťakartaŤ - és akarja minden emberi fogantatásban és születésben. Isten az embert önmagához hasonló lényként, azaz személyként ťakarjaŤ. Az embert - és minden embert - Isten ťönmagáértŤ teremti. Ez mindenkire vonatkozik, azokra is, akik betegen vagy fogyatékosan születnek. Minden egyes ember személyes alkatába bele van írva Isten akarata, aki az embert bizonyos értelemben öncélúvá tette." (II. János Pál: Levél a családokhoz; Nr. 9.) Életének ez ad hasonlíthatatlan méltóságot, függetlenül a jelen biológiai folyamataitól, körülményeitől. Az emberi méltóság magából az emberi létből fakad, az pedig, hogy kit menynyire tekintünk értékes embernek, nézőpont kérdése. Gyakran beszélünk értékes emberekről, ilyenkor az értéket a múlt, a születés óta eltelt időben történtek alapján mérjük. "Nagy kár, hogy egy ennyire értékes ember ilyen korán meghalt!" - szokták mondani a fiatalon elhunyt kiválóságokra emlékezve. Pedig éppen olyan értékes ember lehet az is, aki testi, szellemi adottságainál fogva nem tudja a társadalom csodálatát kivívni. Veszélyes dolog, ha az emberi értékek közül egyet a többi rovására egyedül méltányolandónak kiáltanak ki, mert ez könnyen vezethet a valamilyen szempontból értékes emberek diktatúrájához. Korunk mindent a hasznosság oldaláról néző civilizációja hajlamos az embert tárgynak, eszköznek tekinteni, az emberi személy értékét is hasznossága szerint mérni. A haszontalan magzat, a nem termelő, csak fogyasztó öreg vagy az ápolásra szoruló rokkant ebben a szemléletben értéktelen, felesleges teher, tehát nem érdemes életét óvni, őrizni.

Az ember méltóságát a test-szellem-lélek egységében megjelenő Isten-képmás adja. Isten mindegyikünknek életet és szeretetet ajándékozott, neki mindegyikünk egyformán értékes, akár még csak megfogant magzat, akár magatehetetlen aggastyán, akár zseni, akár értelmi fogyatékos, akár világbajnok atléta, akár rokkant. Krisztus mindenkiért meghalt, mindenkit megváltott, mindenki számára kitárta az örök élet kapuját.

A létnek tehát irányultsága van, a halál nem képes folyamatosságát megszakítani, nem képes elválasztani azokat, akik szeretik egymást. "A szeretet erős, mint a halál" (Énekek éneke, 8,6). Aki a keresztségben Krisztusba öltözött (vö. Róm 13,14), azt a halál nem tudja kiszakítani Krisztusból. "Egyikünk sem él önmagának, és egyikünk sem hal meg önmagának, amíg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg" (Róm 14, 7). A megkeresztelteket itt is, odaát is összeköti a keresztség, közösségük sohasem szűnik meg. Ezért beszélhetünk a szentek közösségéről, s ezért törekszünk magunk is szentté válni, az életszentség útját járni.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy kedveseink, rokonaink, családtagjaink és barátaink halála felett nem szomorkodunk. Még ha tudjuk is, hogy az, akit elveszítünk, szeretettel vár ránk odaát, elvesztése itt a földön hiányt, űrt okoz. Életünk nehezebbé válik, ha a szeretett lény nem tudja minduntalan jelezni, örül létünknek, s ő is szeret minket. Van ideje a gyásznak, meg kell siratnunk az elhunytat, búcsút kell neki mondanunk. Tudjuk azonban, hogy "a szeretet erősebb a halálnál", nem szűnik meg, csak megváltozik. Ne feledjük, a mi szeretetünk is megváltozik halálunkkal, s mások irántunk érzett szeretete is átalakul halálunk után.

Az eltávozottak iránti szeretetünk elsősorban nem a "temető-kultuszban" jelenik meg. Temetőinkben sokszor találkozunk hivalkodó síremlékekkel, de látunk elhanyagolt, ápolatlan sírokat is. Egyik sem a szeretetközösségről tanúskodik. Az elhunytak emlékét azzal ápolhatjuk, ha megadjuk a kihűlt testnek a méltó tiszteletet, s a lélekkel szentmise-felajánlással, imában, emlékezésben, élete példájából tanulva tartjuk a kapcsolatot. A jövendő találkozásra pedig úgy készülünk fel legjobban, ha megélve az emberi méltóság, illetve a keresztség szentségén alapuló egységet, következetesen törekszünk oda eljutni, ahová szeretteink hitünk szerint már eljutottak.

Hogyan gondoltok a halálra? Éreztetek-e már halálfélelmet? Hogyan élitek meg elhunyt családtagjaitokkal az egységet? Beszéljétek meg a családban, barátaitokkal, közösségeitekben, hogyan viszonyultok az öregekhez, azokhoz, akik már közel állnak a halálhoz? Hogyan sikerült a reményt erősítenetek egy reményvesztett betegnél? Idézzetek fel élményeket, amikor sikerült valakit az élet melletti döntéshez segíteni! Ismertek-e igazán értékes embert? Mi adja értékét? Mindenki egyformán értékeli és szereti? Milyen veszélyeket jelent, ha - feladva az ember méltóságát - csak az értékeket méltányoljuk? Van-e szerepe a családi kapcsolatnak az örökkévalóságban? Mit jelent számotokra a "szentek közössége"?

Beszélgessetek, gondolkozzatok, és legyetek az emberi méltóság jeleivé!

Bíró László,

az MKPK családreferens püspöke,

a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu