A katolikus egyház Magyarországon 1944-ben

Még nem írtunk 1944-et, de már feltartóztathatatlanul haladtunk a gyászos esztendő felé, amikor Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát ezeket a sorokat vetette papírra: "Az ősz, melyet egyébként úgy szeretek, életem legszomorúbb ősze. A rossz sejtelmek majd´ agyonnyomnak. Az az érzésem, mint a gyermeknek, aki fülét a vasúti sínre nyomja, és egyszerre csak döbbenten kapja fel fejét; a rázkódásból valami távoli, szörnyű katasztrófát sejt meg." - Amit Kelemen főapát megsejtett, az nemsokára valósággá vált. Hazánk történetének egyik - viszonylag rövid, de - legsúlyosabb korszakára gondolok: 1944-re. Egy, a katasztrófát kibontakoztató esztendő, melynek vége, s aztán folytatása maga alá temetett ívelő hidakat és hasznos meg díszes épületeket, valamint tömegsírokba kotort ezreket, tízezreket. Ártatlan névteleneket csakúgy, mint kiváló, közismert embereket, akik felemelték szavukat, akik óvtak a katasztrófától.

Talán könnyű, sőt olcsó vállalkozásnak tűnhet ennyi idő múltán a töprengés: vajon mi történt volna, ha több figyelmeztetésnek és tépelődésnek bukkanhatnánk nyomára a korabeli felelős vezetők szavában, feljegyzéseiben?

Az elmúlt évtizedekben sokszor hallhattuk, olvashattuk, hogy a katolikus püspöki kar - vezetőjével az élén - nem lépett fel kellő határozottsággal a német megszállással, majd a nyilas rémuralommal szemben. Ebben a megállapításban van igazság, de mindenképpen csak részigazság. Elég, ha Gergely Jenőre utalok, aki egyik könyve (A püspöki kar tanácskozásai, Bp. Gondolat 1984) bevezetőjében megállapította: "1944 tavaszától a katolikus egyház is kilépett addigi rezervált magatartásából." Vagy: "A tömeges népirtás ellen a Vatikán, a nuncius és néhány püspök... sürgetésére Serédi is határozottabban fellépett." - Vagy: "Az egyház tiltakozása, beleértve a pápát és a nunciust is, nyilván hozzájárult ahhoz, hogy Horthy és környezete határozottabban lépett fel a deportálások ellen, így a gettóba zárt tömeg nagy része megmenekült a Németországba hurcolástól."

De - és ezt nyomatékkal szeretném hangoztatni -, hogy a katolikus egyházi közösség sohasem volt egyértelműen azonos a püspöki karral. Természetes, hogy "hivatalosan" ez a testület képviseli a katolikus egyházat egy-egy országban, és hogy számos fontos kérdésben a hívő közösség tagjai számára irányítást, eligazítást köteles adni. De katolikus egyházszemléletünk egyértelműen vallja - bibliai és hitelvi alapokra támaszkodva -, hogy a közösség és annak vezetői kiegészítik, segítik egymást. Ez többek között annyit is jelent, hogy a vezetés lanyhaságát, tanácstalanságát, ügyetlenségét, esetleges felelőtlenségét sohasem lehet az egész közösség vétkéül felróni. Félreértés ne essék: pillanatig sem állítom, hogy akkor, az adott időszakban a katolikus egyházi közösség a pásztor nélküli nyáj képét mutatta volna. Csak a legfőbb egyházi vezetőre, Serédi Jusztinián bíborosra utalok. Ki vádolhatna egy világszerte jogosan elismert tudós egyházjogászt, aki életének mintegy négy évtizedét kódexek és szakkönyvek között töltötte, hogy egyszeriben nem vált harcos egyéniséggé? És mégis: Serédi - a maga karakterének mértéke szerint, sőt azon túlmenően, mintegy maga fölé nőve - harcolt. A nagy egyházjogász, nem emócióktól vezetve, hanem vaslogikával és jogi érvekkel küzdött például már Horthy István kormányzóhelyettessé választása ellen; azután harcolt - ugyancsak a maga stílusában - a nyilasuralmat előkészítő Sztójay és kormánya ellen; később Szálasinak nem politikai, hanem kristálytiszta jogászi érveléssel mondta szemébe 1944. október 27-én, az Országtanács nyilvánossága előtt, hogy uralma törvénytelen (Vö. Rosdy Pál: Önvizsgálat vagy önigazolás, Vigilia, 1975. 191.)

Hazánkban az elmúlt évtizedekben számos írás, film, rendezvény emlékezett meg azokról, akik a náci-nyilas diktatúra és fajüldözés ellen szavukat felemelték. Ezekből a megemlékezésekből azonban többnyire kimaradtak azok, akik keresztény hitükből fakadóan - lettek légyen papok, szerzetesek vagy világi hívők - kerültek konfliktusba a fasizmussal, annak német és hazai képviselőivel. Ezekről az önfeláldozó emberekről sem szabad elfeledkezni.

Sok százezernyi katolikus volt, aki soha nem vált cinkossá, aki segített, ahol csak tudott, szűkebb vagy szélesebb körben felemelte szavát. És akadtak szép számmal, akik mentették az üldözötteket - zsidókat és nem zsidókat egyaránt - s a társadalmi-politikai ellenállásnak is aktív tagjai voltak. A katolikus egyház a huszadik század derekán hazánk határain túl és azon belül nagyszámú mártírt tud felmutatni, olyanokat, akiknek számára a szeretet nem széplelkek szólamát, hanem bátor helytállást, az embertestvér megsegítését jelentette.

1944-ben, a magyarországi katolikus hívő közösségből nem hiányoztak az éberen virrasztók, a figyelmeztetők, a szavukat-tollukat felemelők, forgatók. Számos írás, tanulmány szerzőjét lehetne felsorolni, hogy csak néhányat említsek: Sík Sándor, Somogyi Antal, Almásy József, Ijjas József, Kecskés Pál, Nyéki Kálmán. Tudományos fajsúlyát tekintve feltétlenül ki kell emelnem Horváth Sándor dominikánus egyetemi tanár nevét. Az Európa-szerte ismert tudós a tomista filozófia fegyvereivel szállt szembe a fasiszta totális állammal és annak jogtalan követeléseivel.

Természetesen felmerülhet a kérdés: vajon olvasták-e a fentebb felsorolt és hasonló szemlélettel író szerzők írásait - és volt-e hatásuk? Úgy vélem, erre válaszolni nem tudunk. A katolikus közösség tagjai és vezetői között nagy számmal találhatunk olyanokat, akik a szellemi ellenállás fegyvereivel éltek - és azok forgatása közben sokan meg is haltak. Voltak katolikus politikusok, papok, írók, tudósok, főpapok - akik felelősségük tudatában szembeszálltak a náci-nyilas uralommal és nemzet- meg hittestvéreiket óvták a félrevezető propaganda hatásától. Az előtt, akinek e gyászos korban füle volt a hallásra, szeme az írott betű olvasására - a náci-nyilas doktrínát és gyakorlatot elítélő keresztény tanítás nem maradhatott ismeretlen.

Szennay András

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu