Mária, segíts!

Hazai életkép Nagyboldogasszony táján

Az ajtónyitás meglebbenti az üveg mögé feszített függönyfoszlányt és a friss pogácsa tömény illatát.

- Jaj, de jól sikerült ez a pogácsa, nem égett meg - nyitja ki Margit néni a sütőajtót, és ráegyensúlyozza a forró tepsit a platnira.

- Na, ha meghűl, meg tetszik kóstolni egy kis falusi pogácsát - teszi hozzá Gyula bácsi, s hellyel kínál az ernyedt kanapén.

Töpörtyűs?

- Az, tepertős, meg sajtos.

A néni már nyújtja is a tálat, a leveles tészta karikákra omlik, ahogy szétbontom. Bodolai bácsi feszeng a karszékben, idegesen kopog botja vége a padlón, mielőtt beszélni kezd. Az emlékei még elevenen élnek, a beszéd már nehezedik a korral.

- A 119. könnyűhadosztálynál voltam szolgálatvezető. Miután megállítottuk az orosz támadást, ellentámadásba mentünk át. Rengeteg halottunk volt. Először ott sebesültem meg, Kijevnél.

Margit néni régi fényképet kotor elő, rajta Gyula bácsi lovon.

- Huszár volt ő, tetszik látni.

Lehetett még hasznát venni a II. világháborúban a lónak?

- Visszavonulásnál nagyon jó volt. Amíg lehetett, megtartottuk, mert ha kellett, csak felpattantunk a hátára, aztán sutty! Ha meg úgy alakult, meg is lehetett enni. Háromszor vezettem lovasrohamot, ötször gyalogságit. Nagy különbség vezetni vagy részt venni benne! Azóta is sokat mondom magamba´, hogy még egyszer az őrmesteri rangot nem vállalnám, túl nagy felelősség az! Magyar hadosztállyal voltam, de német parancsnokság alatt. Nem volt szabad ellenszegülni. Hiába, kis nemzet voltunk, kis hadsereggel. Mikor másodszor sebesültem meg a támadólétszám százkilencvenkettő volt, és kilencvenen maradtunk életben. Rohamoztunk, mert más mentség nem volt. Ez már a magyar fronton történt, Kis-Velencénél. Ott sebesültem meg, egy géppisztolysorozattól.

Lehet látni a fejlövés helyét?

Gyula bácsi leveszi a szőrevesztett sapkát, amit még a lakásban is magán tart. Kissé elszíneződött bőr a kopasz fejbúbon, alatta látszik a roncsolt koponyacsont.

- Benne volt a golyó egy hónapon keresztül a fejemben! Tizenkét napig feküdtem eszméletlen állapotban. A soproni hullaházban gyűjtötték össze az elesetteket, amikor jöttek a hullaszállítók, látták, hogy mocorog bennem valamicske élet. Így engem nem a temetőbe vittek, hanem Bécsbe, a Mariahilfer kórházba, ott operálták ki a lövedéket a fejemből. Azóta őrzöm ebben a kis dobozban.

Felemeli az avétos skatulyát, megzörren benne a rézgolyó.

Miért tetszik ezt őrizni?

- Hát, mert ez tette tönkre az életemet. Azóta nem tudok járni.

- Minden áldott reggel, huszonöt éves korától, négy lábujját úgy kell csavargatni és feszíteni rongyokkal, mert különben a talpa alá törik, oszt nem tud menni - emeli fel Gyula bácsi szék alá húzott lábát az asszony, hogy láthassam.

Mivel foglalkozott, miután viszszajött a háborúból?

- Éjjeliőr voltam az állami gazdaságban. Kaptam valami kis nyugdíjat, de aztán megvonták.

Margit néni a konyhából kiáltja:

- Azt a keveset is elvették! A munkahelyén egy nap négyszer-ötször elesett, mert a bokájának nincs tartása. Valahogy mégiscsak meg kell éljünk. Megcsinál egy baltanyelet, a szőlőt metszegeti, kapálgat. Nem vágja fel olyan mélyen a földet, mint ahogy kéne, az igaz, de azt mondja, szereti, mert a kapa nyelében meg tud kapaszkodni, ha kell.

Házasok voltak, amikor Gyula bácsi megsebesült?

- A front után házasodtunk össze, bottal járt már akkor. Ha úgy is jött haza, én hozzámentem, mert gyerekkorunktól szeretjük egymást. Majd lesz, ami lesz, gondoltam. Amit a Jóisten ad.

S aztán jöttek a gyerekek?

- Egy lányunk van. Örültem, hogy azt is felneveltük... A Jóisten nem adott többet, de ha adott volna, szívesen felneveltem volna azokat is.

A pogácsás tál fölött szőttes feszül a falon. Kék cérnával az egyszerű hímzés fölé kanyarítva: Mária, segíts! Vajon megsegítette őket?

- Megsegített! - vágják rá egyszerre.

- Szeretjük a Szűzanyát, vallásosak vagyunk, imádkozzuk az olvasót. Az uram már vagy három éve nem tud templomba jönni, de idehaza mindennap meghallgatja a hétórai szentmisét a katolikus rádióban. Én nem mulasztanék el egy vasárnapot se. Nekem nem ünnep, nem vasárnap, ha templomba nem megyek. Nem élünk nagy bőségben. Itt telelünk-nyaralunk, ebben a nyári konyhában. Nyolcvan felett vagyunk, ha eddig jó volt, jó lesz ezután is. De boldogok vagyunk, csak a Jóisten egészséget adjon. Meg vagyunk elégedve, sose voltunk hozzászokva a nagy jóléthez. Anyám azt mondta, hogy a háború előtt szegények voltak az emberek, de boldogok. Kádár idején meg gazdagok, de bolondok. Van is benne valami. El tetszik hinni nekem?

Tikovits Ernő

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu