A lélek időről időre hallatja szavát

Beszélgetés a délvidéki Adorján falu plébánosával, a gyémántmisés Tari Jánossal

A Tisza menti emberek életük során, mondják, mindig nagyon kötődnek a folyóhoz. Ezt látszik igazolni a papi szolgálatának hatvanadik évét nemrég ünneplő Tari János atya életútja is, aki 1917-ben született a bácskai Zentán, családja negyedik gyermekeként. Lelkipásztori hivatásának túlnyomó részét, némi kitérőkkel ugyan, Tisza-parti, illetve a folyó vonzásköréhez tartozó településeken teljesítette. Az elmúlt hatvan év alatt már többször megfordult Adorjánban, végleg azonban 1992-ben bízta rá a település lelki gondozását a megyéspüspök. A társadalmat alapjaiban feldúló rendszerváltozások tanújától arra kértünk választ, a megpróbáltatások ellenére hogyan őrizheti meg az ember életvidámságát, fiatalokat is megszégyenítő szellemi frissességét?

- Gyermekkoromat népes családban töltöttem el - mondja Tari János atya. - Negyedik gyermekként születtem, utánam még három gyermek örvendeztette meg szüleimet. Az, hogy ennyien voltunk testvérek, meghatározó volt életemre, mert hiszen a családban a sok-sok igaz öröm mellett megtanultuk a másiknak és a másik jogainak a megbecsülését. Megtanultuk, hogy gyakran a lemondásra, az önfegyelmezésre is késznek kell lennünk. Nemcsak a családom, tágabb környezetem is vallásos életet élt. A mindennapos ima, a vasárnapi szentmisén való részvétel magától értetődő volt mindenki számára.

Befolyásolta ez hivatásának megválasztásában?

- A környezet, az oktatás, meg természetesen a körülmények is közrejátszhattak abban, hogy a travniki jezsuita gimnáziumba jelentkezzek. Amikor pedig Zágrábba készültem a teológiára, édesapám azzal bocsátott útra, hogy ha meggondolnám magam, bármikor hazamehetek. A tanulmányaimat azonban csak a második világháború szakította meg, 1941-ben. Az egyetemet végül Kalocsán fejeztem be, és 1942. június közepén ott szenteltek pappá. Első szentmisémet szülővárosomban, Zentán mutattam be Péter-Pál napján.

Hamarosan Oromhegyesre kerültem káplánnak, egy jóságos, megértő plébános mellé, aki soha meg nem feddett, habár a fiatalos hebehurgyaságommal, figyelmetlenségemmel sokszor rászolgáltam volna. Nem győztem csodálni példamutató szelídségét, türelmességét, a hívek iránti tiszteletét. Onnan aztán egy egészen más környezetbe, Tóthfalu tanyavilágába kerültem.

A városokat megjárt, teológiai ismeretekkel felvértezett ifjú pap számára tartogatott-e újat a tanyai emberek világa a hit kérdéseiben?

- De még mennyire! Akkor tapasztaltam meg a tanyai nép vallásosságát, amikor láttam, hogy adventban, a legnagyobb hidegben és hóban is megtelt a templom. Akkor még hajnali miséket tartottunk, de a hat-hét kilométerre levő szállásokról már reggel öt órakor sorakoztak az emberek a gyóntatószék előtt. Név szerint is emlékszem rájuk, köztük Úri Lukács bácsira is, hiszen tőlük tanultam meg a vallásosság mélységét, ők ösztökéltek a hit erősítésére. Akkor tanultam meg, hogy az embernek nagyon sok rangja lehet. Szólíthatjuk miniszterelnök úrnak, tábornok úrnak, mester úrnak, nagyságos asszonynak, kendnek, meg még sok másnak, de a megszólítás mögött mindig ember rejlik. Engem pedig az ember, az emberi nagyságok, és nem a méltóságok, szerzett rangok érdekelnek. Sokszor találkoztam olyan lelkületű, bölcs parasztemberrel, akire jobban emlékszem, mint egyik-másik egyetemi tanáromra. Pedig hát azok sem voltak akárkik.

Az 1944-es rendszerváltozás - sorrendben már a harmadik - Tóthfaluban találta...

- Nagyon fájó emléket hordozok abból az időből. Szabó Dénes plébánosomat ugyanis 1944. október 28-án elhurcolták Magyarkanizsára, és ott a városháza pincéjében kegyetlenül megkínozták, majd megölték. Azokban a rémségektől terhes napokban Tóthfaluban maradtam. Az emberek lelkét megülte a félelem, bizonytalanság, jövőtlenség. Úgy látszott, hogy semmi, de semmi nem tudja megállítani a kegyetlenkedést. Síró asszonyok jártak-keltek, a férfiak nem nagyon mutatkoztak. Otthon vagy a szárkúpokban bujkáltak.

A lelkipásztor hogyan segítheti a hatalomnak kiszolgáltatott embereket?

- Vigasztaló szót igazán nem tudtam mondani nekik, de amit mondtam, az a szívemből szakadt, mert ebben a mindent elnyelő sötétségben egyetlen világosság, mondhatnám, pislákoló mécses, az örökmécses fénye volt a lelkekben. Akkor nyilallt a szívemig, amit addig csupán tudtam, hogy csak a Jóistenben bízhatunk. Megtapasztaltam a csönd lélekgyarapító hatását.

S lám, milyen az emberi természet: amikor már mindenét, a reményét is elveszítette, a Krisztushoz kötődése során bátorságot, elszántságot kap. A félelemmel már nem törődik, újból elkezd élni. Kanizsán Sóti Máté, későbbi esperes atyával már nem leverten, hanem Istenben bízó fiatal papokként éltük meg azokat a próbára tevő időket. A plébániára beszállásolt orosz katonákban, az istentelenségről, embertelenségről elhíresült uniformis mögött képesek lettünk felfedezni a melegszívű embert, különösen, ha családjukról, feleségeikről, gyermekeikről meséltek. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy az ember az Istentől kapott jóságból ugyan kivetkőzhet, ám a szeretet, a becsület nyomai a lelke mélyén azért megmaradnak benne.

Hatvan év távlatából miként látja a vallás társadalmi szerepét?

- Az ember gyönge, bűnbe eshet. A bűn sebet ejt a lelken. A vallásos embernek fáj a seb, azonnal gyógyítani akarja, Istenhez fohászkodik, meggyónja, megbánja bűnét, míg a vallástalan, a hit nélküli nem észleli a bűnt, nem érzi a lélek sérülését. Amíg a beteg érzi a fájdalmat, bízhatunk a felépülésében, ha már a fájdalmat sem érzékeli, akkor győzött a betegség.

Örömmel tapasztalom, hogy a vallás minden megpróbáltatás ellenére is él, ugyanakkor fáj a fiatalok széles rétegének a hit kérdésében való közömbössége. A hosszú évek szocializmusa most érleli be a gyümölcsét. A test kultusza került előtérbe. Pedig hát Isten azt mondta az ördögnek: a test fölött van hatalmad, de a lélek felett nincs. A tanulság tehát ez: mindent eltemethetünk, a becsületet, a nemzethez, a valláshoz való hűséget, az emberséget is, de a lelket soha. Mindig jő időszak, amikor a lélek fölébred, és hallatja szavát.

Kovács Nándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu