Illés Sándor

Dinnyét loptam

Egyre többször olvasunk a híradásokban arról, hogy egyes fiatalkorúak csoportja bűnszövetkezetbe tömörül. Megtámadnak békés polgárokat, üzleti lopásokra szervezkednek kisebb betörések elkövetői. Nem hozza nyilvánosságra a nevüket a rendőrség, a bíróság: kiskorúak. Így tartja jónak a törvény. Helyes-e a vétkes nevének, személyének eltitkolása? Ez a kérdés sokat foglalkoztatja a közvéleményt.

A család mellett egyre nagyobb szerepet vállal az iskola is a gyermeknevelésben. Már nem tiltott tantárgy a hittan. És egy tízéves gyermek már külön tudja választani a tisztességtől a bűnt. De mikor bűn a bűn? Ha rájönnek, ha kiderül, ha paragrafusokba ütközik, ha rendőrségi ügy lesz belőle. Ha felfedezik? És mi van akkor, ha nem fedezik fel? Akkor is bűn? Igen, de olyan bűn, amelyik csak a lelkiismeretet terheli, ezzel pedig ki lehet egyezni.

Az embert, bármilyen jó családból is származott, bűnre csábítja a környezet, az élet. És sarkunkban jár a reménykedés is, hátha nem fedezik fel? Mert csak ezáltal válik igazi bűnné.

Emlékszem gyermekkorom első lopására. Nem lehettem több tízévesnél. Kimentünk apámmal a kistanyára, velünk jött egyik nagybátyám is, a kertészkedő Jani bácsi. Olaszországban, mint hadifogoly, kertészetekben dolgozott. Igen megkedvelte és elsajátította ezt a munkát. Földje a mi kis birtokunk szomszédságában volt, s gyakran megesett, hogy apámmal összefogva jött velünk a tanyára.

Délidőben, amikor leültünk pihenni a nagy eperfa lombja alá, dicsekedett is munkájának eredményével. Megmutatta nekünk a kertészetét, paprikáit, aranyló paradicsomait, majd dinnyeföldjét. Itt különösen megragadta ifjú képzeletemet egy hatalmas görögdinnye. Volt legalább 6-7 kilós.

"Ez olyan fajta - magyarázta Jani bácsi - hogy alig van magja. Meg is kopogtatta a dinnyét nagy szakértelemmel: "Hű, halljátok, hogy kong? Ez már megérett!"

Szemet vetettem én akkor erre a csodaszép dinnyére. El is határoztam nyomban, hogy ellopom! Csakhogy egy szekéren utaztunk. Furfangosan kell hát megoldani. Nyomban el is kezdtem ennek a kivitelezését. A gyomromhoz kaptam. "Fáj a hasam!" - mondtam nyekeregve. És ezt az ámítást folytattam.

Amikor apám a rúd mellé fogta a szürkét, én nekiiramodtam a kukoricásnak. "Rögtön jövök, várjatok meg!" - kiáltottam vissza. Vártak. Egy idő múlva újabb kiáltással jeleztem, én még maradok. "Menjetek csak, majd én toronyiránt hazafutok a szekér után." Mire ők mit sem sejtve elindultak. Legalábbis én tízéves eszemmel azt hittem, hogy mit sem sejtve, mert mindennel tisztában voltak, ami a szándékom mögött rejlett.

Vártam a kukoricásban, amíg kifordulnak a dűlőútra, aztán usgyi, nekiiramodtam, a dinnyeföldre rohantam, letéptem a dinnyét, és az ölembe fogva hazafelé indultam én is.

Elképzelni is csak az tudja, hogy milyen terhet jelent egy ekkora dinnye cipelése, aki már próbálkozott ilyesmivel. Olykor-olykor le kellett ülnöm, mert azt hittem, hogy elszédülök. Pedig alig három kilométerre volt csak a házunk a tanyától. Mégis édes volt a teher, hiszen lopott holmit vittem, amiért nem kellett megdolgoznom. Arra gondoltam, milyen ízletes lesz a dinnye, amit egyedül, lopva eszem majd meg, a kamrában. Ott senki se lát. A héját eltüntetem, a malacoknak dobom, az ólba. Pillanatok alatt felfalják.

Még száz lépés! Csak bírjam ki hazáig. A kiskaput a könyökömmel nyomtam be. Ahogy beléptem házunk udvarára, meghallottam Jani bácsi hangját. A kisház lépcsőjén ült cigarettázva apámmal. Engem vártak, hogy majd megjelenek a dinnyével. Sajnálkoztam is: haza bírtam hozni?

A hangra megrémültem, a lopott dinnyét kiejtettem a kezemből, darabokra tört, apám szedette fel velem. S megkérdezte tőlem szelíden: "Nem volt nehéz, kisfiam?"

Soha többé nem vettem el a másét. És ezért gondolom, hogy a megszégyenítésnek is lehet visszatartó ereje. És néha ezt is föl kellene használni...

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu