Szendrő Péter

Mit ér az iskola, ha magyar?

Az európai uniós csatlakozás küszöbén, az oktatásban érintett, felelősséggel gondolkodó szakemberek, de mások is egyre gyakrabban teszik fel ezt a kérdést, válaszokat, megfelelő stratégiát keresve a jövőt illetően. Eközben sajnos folyamatosan tart a magyar oktatás reformja, nem kímélve az életre készülő korosztályok egyikét sem, kisiskolától a felsőoktatáson át a felnőtt oktatásig.

Még szerencse, hogy a hagyományos és csak a tudástartalomban folyamatosan megújuló magyar iskolák még tartani tudják azt a magas színvonalat, amely méltán vívott ki világméretű elismerést és tekintélyt a magyar szellemi életnek, s adott a hazának itthon és külföldön kiemelkedő tudós- és művészegyéniségeket, megbecsült tudományos iskolákat.

Ha arra keressük a választ - és a jövő érdekében keresnünk is kell -, mi a titok nyitja, jóllehet nagyon is összetartozóak és egymásra utaltak, mégis külön kell választani a közoktatást és a felsőoktatást, szólva arról, ami érték és jó, nem elhallgatva a gondokat sem. Ami a felsőoktatást illeti, ki kell térnünk az EU-csatlakozás egyik feltételét jelentő Bolognai Nyilatkozat Magyarország általi aláírásából fakadó feladatainkra is.

Ezúttal nem tudományos alaposságra törekszem, csak néhány általam, fontosnak tartott gondolatot szeretnék megosztani az olvasókkal. A közoktatás 12 esztendeje, általában 6-18 éves korig, talán a legfontosabb időszak az ember életében. Ekkor szinte minden eldől: kialakul és megerősödik az emberi tartás, a hit, az erkölcs, az általános műveltség, az elkötelezettség, a munka, a tanulás szeretete és igénye, kialakul a legalapvetőbb tudások tárháza. Jóllehet a közoktatáson belüli iskolatípus időmegosztás vitája folyamatos: legyen 12 osztály, 4+8, 6+6, vagy - és ez látszik a legelfogadottabbnak - 8+4 osztályos a rendszer, mégsem ez a lényeges, hanem az, hogy a kezdeti években erős érzelmi kötődések alakulnak ki egy vagy két tanító, a gyerekek, a család, hívő családokban az egyház és a környezet között. Legyen kiváló és megfontoltan válogatott a tananyag, és az írás, olvasás, számolás készség szintű elsajátíttatása legyen a legfőbb feladat. Ezen a téren nagyszerű hagyományokkal rendelkezünk, ezekre kell és lehet építeni. A baj, hogy anyagi és társadalmi megbecsültségi okokból felhígult a tanítói pálya, továbbá az is, hogy átmenetileg veszélybe kerültek a lakókörnyezeti kisiskolák.

A következő évek fő dolga a tantárgyra tagolt alaptudás megszerzése. Itt is jók a hagyományok, hiszen különösen az idősebb generációk kiváló tanárokra emlékezhetnek, de a hazai tanárképzés zsákutcái miatt sok helyen igen nagy az elbizonytalanodás, elszomorító az oktatás színvonala és eredményessége is. Ezt a helyzetet csak a patinás állami, alapítványi és különösen az egyházi iskolaközösségek képesek áthidalni. Itt bizony sürgős és átgondolt cselekvésre van szükség, hiszen nemcsak a hagyományos alaptudás kopik napról napra, hanem az idegen nyelvi és az informatikai megalapozás jövőt ígérő kihívásainak sem tudunk időben és jól megfelelni.

A közoktatás befejező, érettségi vizsgával záruló éveinek legfőbb elvárása: a szigorú követelményállítás, a következetes számonkérés, a kiszámítható, igényes és korszerű tananyag, valamint az egész életre megalapozó filozófiai, kulturális értékrend kialakulása. A magyar gimnázium és a hajdani erős technikumokból lett szakközépiskolák igazi világelsők e tekintetben. Ötven és száz közöttire tehető azon kiemelkedően jó színvonalú iskolának a száma, köztük jó néhány egyházi, amelynek nemcsak itthon, de szerte a világban jól ismerik a nevét.

A jókon szerencsére nem sokat ront, de a gyengébbeken sem sokat javít a NAT (Nemzeti Alap Tanterv), vagy az emelt szintű érettségi bevezetése. Az okokat a hagyományok erejében, a tantestületek összetételében és alkotó szellemében, a jó tan- és segédkönyvekben, valamint nem utolsósorban az infrastruktúrában, s a finanszírozásban kell keresni. Az utóbbi időszakban sajnálatosan széthúzott a középiskolai mezőny. Ennek egyik jele, hogy a mintegy háromezer középiskola tíz százalékából verbuválódik az egyetemek "elit" szakjain tanulók kilencven százaléka, és nagyon sok fiatal számára nem a tehetség és a szorgalom, hanem az anyagi és földrajzi helyzetüktől egyáltalán nem független középiskola-választás jelöli ki a csak igen nagy erőfeszítéssel korrigálható életpályát.

A felsőoktatásra térve, amely az elmúlt évtizedben megháromszorozódva ma már örvendetes módon az érettségizett korosztály mintegy negyven százalékát, három és félszázezer fiatalt (és az egész életen át tartó tanulás terjedésével nemcsak fiatalt) érint, sommásan elmondható: az elképzelések jók, a módszerek azonban gyakran végiggondolatlanok, az állami szerepvállalás gyakran szereptévesztő és rossz intézményi reagálásokra késztet, az utak kitaposatlanok. A más hagyományú s helyzetű országok rendszereinek adaptációja, a türelem, a fejlődést segítő finanszírozás hiánya pedig zsákutcába, válságba vezethet.

Az intézményhálózati integrációval 2000-ben felényi, mintegy harminc felsőoktatási intézmény jött létre. Ebből tizenhárom állami, négy egyházi egyetem, a többi állami, egyházi és magánfőiskola. Legtöbbjük racionális elvek mentén született föderáció, de születtek úgynevezett kényszerházasságok is, néhol pedig a helyi politikai érvek kerekedtek felül az országos elképzeléseken. Összességében azonban jó a rendszer, de csak akkor válhat igazán azzá, és fejlődésében csak akkor lesz versenyképes az Európai Unióban, ha megszabadul a finanszírozás mennyiségi szemléletet sugalló rendszerétől, ha az országosan leromlott infrastruktúra, épület- és kollégiumállomány rekonstrukciója kiemelt nemzeti programmá lesz. Ehhez pedig az kell, hogy az ország sokkal többet költsön a felsőoktatásra és az egyetemi, főiskolai kutatásra, elvárva az intézményektől, hogy az oktatási, kutatási bevételeikből maguk is hozzájáruljanak a fenntartásukhoz, de megvédve őket az ebből származó autonómiavesztés, öncélú, haszonszerző magatartás veszélyeitől.

Nem az a kérdés, hogy a magyar fiatalság negyven vagy ötven százaléka tanul-e tovább a felsőoktatásban, hanem az, hogy mindenki képességei, tehetsége és szorgalma szerint kerüljön a számára leginkább megfelelő szakra, fokozatra és tudományos szakmai műhelybe. Egy fiatallal sem több, sem kevesebb. Fontos, hogy olyan szakokon képezzünk, és annyi szakembert, hogy mindenki megtalálja majd a helyét a munka világában. De tudomásul kell venni, hogy nem lehetséges előre eltervezni, hány mérnökre, tanárra, mezőgazdászra vagy képzőművészre lesz szüksége az országnak.

Ne feledjük, a magyar felsőoktatás magas színvonalú képzésének, az igényes és bensőséges műhelymunkának, világszerte elismert professzori karának, nagy hagyományainak köszönheti méltó világhírét. Ettől egyedi, ettől magyar és ettől megbecsült, ezért ebből nem engedhetünk. Emellett azonban, a Bolognai Nyilatkozat szellemében, de ettől függetlenül is fejlődnie kell. Új, a tömeges képzés igényeit kielégítő, de nem "tömegoktatási" módszerek kellenek (távoktatás, multimédiás tananyagok, stb.), világos, színvonalas és számon kérhető követelményekkel, valamint a teljesítéshez elvárható szolgáltatásokkal. Meg kell valósítani a nemzetközi ekvivalenciákat, a részképzések beszámíthatóságát, az intézmények, szakok és képzési szintek közötti átjárhatóságot, a pályamódosítások realitását. De az igazi kihívás, hogy a legtehetségesebbekkel továbbra is képességeik és szorgalmuk szerint kiemelten is törődjünk. A finanszírozást, a szervezetet, az infrastruktúrát, a tanárok és a diákok kiválasztását, az autonómiát és minden egyebet pedig a fenti célokhoz kell igazítani a felsőoktatásban.

Meg kell teremteni a köz- és felsőoktatás kontinuitását, akkor majd továbbra is sokat ér a magyar oktatás a nemzetnek és a világnak egyaránt.

(A szerző a Szent István Egyetem rektora)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu