Bárány Tamás

Irodalmi élet

Leült mellém, és így szólt: "Az élet néha nagylelkű az emberrel. Képzeld, ülök egyik délben a vendéglőben, egy sarokasztalnál, körülöttem hullámzik az éhes vendégek áradata. Idő múltán belép a fiatal, de máris jónevű novellista; nevezzük Alfának. Körül se néz, nem lát meg engem, lezökken egy székre, és türelmetlenül int a pincérnek.

Újabb idő múlásával belép a helyiségbe Béta is, a tekintélyes író. Éppen ürül egy asztal a közelében, körül se pillant, leül. És előveszi zsebéből egyik tekintélyes reggeli lapunk legfrissebb, vasárnapi számát. Kinyitja. Önkéntelenül is figyelek, mert tudom, hogy a lapban, előkelő helyen, benne van Alfa legújabb novellája. Alfa is figyel, látom rajta. A kép ez: ülök a sarokban, hol Alfát nézem, hol Bétát, de engem nem lát egyikük sem. Béta Alfát nem látja; a lapot forgatja. Alfa nézi Bétát, és lassan veresedni kezd a füle.

Béta közben nyugodtan lapozza az újságot. Vezércikk. Külpolitika. Belpolitika. Szeme szórakozottan fut az oldalakon, el-elolvassa a címeket, s már lapoz is tovább. Most ér a kulturális rovathoz. Alfa füle, ha lehet, még veresebb lesz. Helyemről világosan látom, hogy Béta ebben a pillanatban lapoz rá Alfa novellájára. Alfa is látja. Béta szeme gépiesen lefotografálja a novella címét, az író nevét, szórakozottan a másik oldalra pillant, s már lapoz is tovább, azután int a pincérnek, étlapot kér.

Alfa maga elé mered. Az iménti pír lefutott arcáról, holtsápadtan, kifakult tekintettel mered maga elé, s belekanalaz levesébe.

Miért meséltem el? Hisz nem ez az érdekes. Az érdekes az, hogy amikor néhány hét múltán találkoztam az ifjú novellistával, és szóba került, ő csak legyintett.

- Ugyan! Az a kivénhedt dilettáns!...

Tévedhetetlenül emlékezem rá, hogy azelőtt legnagyobb élő írónknak tartotta.

No, aztán van nekem egy másik kedves pályatársam; hosszú évek óta ismerem. Sikertelen költő. Verseivel sok-sok évvel ezelőtt még házalt a lapoknál, gyakran lehetett látni szerkesztőségi előszobákban, merev derékkal, abban a sértődött-fölényes tartásban, amely annyira jellemző a sikert sokáig nélkülöző művészre.

Azután esztendőkig nem láttam. Nevét néha fölfedeztem nevüksincs lapocskákban, vasárnapi gyermekmellékletek alján. Csengő-bongó rímekkel mesélt el kedves, bugyuta kis történeteket. Nem vontam le ebből semmilyen következtetést - Istenkém, ezt közlik tőle... Bizonyára vannak igényesebb dolgai is.

Hát vannak! Legutóbb, amikor hosszú idő után először találkoztunk, alig ismertem rá. Régebben ónszürke, barázdált arca kitelt, megpárnásodott, arccsontját fedő bőrén rózsaszínű foltocskák virítottak.

- Mi történt veled? - kérdeztem meglepett örömmel.

Tekintete feltündökölt.

- Öregem! Vettem egy remek zsebmagnót!

- És? - kérdeztem bizonytalanul.

- Azóta nincs kínlódás, nincs önmardosás! Nincs kishitűség!

- Nagyszerű! - bólintottam együttérzőn. - De miért nincs?

- Tudod - ragadta meg a karom -, a rádió néha közvetít színházi előadásokat, gyakrabban kabaréműsorokat, s én azok tapsait fölveszem. Nem az egész műsort persze, annyi pénzem nincs szalagra. Csak a tapsokat! A tombolást, az újrázást. Van már belőlük egy teljes szalagra való!

- Értem - bólintottam, de még nem értettem.

- És akkor jövök én, barátom! Beolvasom egy versemet a szalagra, és hozzámásolok vagy kétpercnyi tapsot. Aztán újra vers és újra taps. Így aztán van egy másfél órás szerzői estem: ötvenöt perc vagyok én, huszonhét verssel, és harmincöt perc a taps. Mi? Ehhez mit szólsz? Én, apám, nem talpalok, nem könyörgök többé, nem alázkodom meg! Én megszervezem magamnak a sikert! Ha fáradt vagyok, reménytelen - csak bekapcsolom a magnót. El sem tudod képzelni, milyen fölséges érzés, amikor elhangzik egy versem, és utána fölzúg a taps, tombolni kezd a terem... Ezért érdemes élni! - mondta, s üdvözült mosollyal elhagyta a vendéglőt.

Hosszan néztem utána, meghatottan bólogattam. Arra gondoltam: mennyire nincs igazuk azoknak a pesszimista filozófusoknak, akik szerint a technikai fejlődés nem teszi boldogabbá az emberiséget. Hát elképzelhető lett volna efféle eufória, mondjuk Vajda János vagy szegény Komjáthy Jenő korában?"

Így szólt, és fölállt a padról, ahol ültünk.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu