Tüskés Tibor

Két történet

T.J. Kossuth-díjas költő mesélte Pesten a könyvhéten, a Magyar Írók könyvesboltjában:

A napokban olvasó-író találkozóra hívtak Miskolcra. Az esti Intercity vonattal jöttem haza. Fölszálltam a kocsiba, megkerestem a helyemet, a fejem fölé tettem az aktatáskámat és leültem. Alig kétórás az út. Hogy ez se menjen kárba, barátom könyvét olvastam, a napokban kaptam tőle. A Keleti pályaudvar sínein csattogott már a szerelvény, amikor szedelőzködni kezdtem. Fölnyúltam a csomagtartóba, a táskámat kerestem. Az üres levegőt markoltam. A táska nem volt sehol. A vonat útközben csak egyszer állt meg, Füzesabonyban. Nem volt se le-, se felszálló utas. Ki tehette? A szerelvény megérkezett a Keleti pályaudvarra. Már mindenki állt a kocsiban. Kit gyanúsítsak? Fogalmam se volt, hogy kik ültek előttem vagy mögöttem. A kalauzt kerestem. Széttárta a karját. "Ilyen esetben mi semmit se tehetünk" - mondta. Azonnal fölmértem, mi volt a táskában. Maga a táska: finom, hasított bőr, egyik külföldi utamon, Párizsban vásároltam. A táskában a tárcám, a tárcában pénz, igazolványok, névjegykártyák. A táskában a lakáskulcs. Képzelhetitek, mit éreztem. Nyilván nem véletlenül vitte el valaki a táskát. Ismeri a címemet, kezében a lakáskulcs, ha elég ügyes, tovább operálhat. Rohantam haza. Szerencsém volt: a tolvaj még nem járt a lakásban. Azonnal lakatost kerítettem, lecseréltettem a zárakat. Számolgattam a káromat. A táska, mint emlék fáj. Pénz nem sok volt a tárcámban. Az igazolványok pótlása végett most a hivatalokat járom. És az egész ügy alján a megkásásodott boszszúság. Gondold meg, nem egy külvárosi csehóban, hanem egy helyjegyes, viszonylag elegáns vonaton lopják el a táskádat. Ilyen világban élünk...

Az előbbi történet párja barátommal, az idős prózaíróval esett meg.

Vidéki városban él, innét utazott feleségével Pestre. A könyvhétre kötete jelent meg. A tiszteletdíjat is most vehette föl. Kerek összegről volt szó. Hogy ez a pénz sok-e vagy kevés, nehéz lenne megmondani. Mindenesetre volt helye nála a pénznek, mert barátom szívműtét előtt állt, és ismerőse, aki a közelmúltban hasonló beavatkozáson esett át, megsúgta neki, hogy éppen ekkora összeget tett a borítékba, amikor elhagyta a klinikát. "Nem várt pénz, nem okoz gondot majd az elköltése se" - mondta, amikor az átvételről aláírta az elismervényt.

Beszálltunk a vonatba - mesélte -, feleségemmel egymás mellett kaptunk helyet. A vasúti jegyeket, az igazolványokat, meg a honoráriumot tartalmazó borítékot beletettem egy fekete tasakba, és hogy kéznél legyenek, az előttem lévő ülés hátoldalán található hálóba helyeztem. Amikor jött a kalauz, innét vettem elő a jegyeket és az igazolványokat. Amikor megérkeztünk a végállomásra, külön ügyeltem, hogy a feleségem előtti hálóból kiszedjem az odacsúsztatott folyóiratokat. Ne maradjon ott semmi. Pénzt kaptam, gondoltam, most nem autóbuszszal, taxival megyünk haza. Otthon megvacsoráztunk, és csak ezután kezdtem el keresni a fekete tasakot. Egy pillanat alatt belém hasított: a hálóban maradt. Jegy, igazolvány, pénz, minden. Mint az őrült, ugrottam föl. Feleségemet azonnal az állomásra küldtem, én pedig elkezdtem telefonálni. Állomásfőnökség? Nem veszik föl a kagylót. Információs iroda? Forduljak a poggyászmegőrzőhöz? Poggyászmegőrző? Igen. Miről volna szó? Mondom a nevemet. Mondom a fekete tasakot. Mondom a feleségem igazolványán olvasható nevet. Igen, van itt egy fekete tasak. Most adták le.

Nehéz megfogalmazni, mit éreztem akkor - mesélte tovább barátom. - Először is némi lelkifurdalást amiatt, hogy én már tudom azt, amiről feleségem majd csak egy jó félóra múlva értesül, amikor megérkezik az állomásra. Nekem már csak várni kellett és örülni. Amikor feleségem letette az asztalra a fekete tasakot, azt mondta: "Látod, ezt a tiszteletdíjat kétszer kaptad meg."

*

Van-e a két történetnek valamiféle tanulsága? Az egyik ilyen, a másik olyan - mondhatná valaki. Nincsenek összehasonlítható számok, statisztikai adatok arról, hogy évente mennyi a vasúti lopások és mennyi a megtalált és becsületesen átadott tárgyak száma. De nem is a számok, az arányok érdekelnek. Inkább a történetek hatása. A rossz: kárt, veszteséget, boszszúságot szül. A becsületesség ajándéka: derű, öröm, hála, továbbadható jó. Talán ez a két köznapi történet is hitelesíti József Attila két sorát: "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis."

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu