|
Az öröklét szegletei Már a régi rómaiak fülkékbe állították isteneiket, s a kedves polgári szokás itt-ott máig fennmaradt. Horvátországban láttam épülő házat, amelynek ablakai még nem voltak, de szoborfülkéje már igen. Régebbi házak bejárata felett, homlokzatán itthon is fellelhető még a kis mélyedés, benne Jézus- vagy Mária-figura. Külön tér, külön, nyitott kis szoba, bárki beláthat, bárki látja, ki lakik ott. Ajtó vagy ablak, de nem vakablak, hanem érintkezési pont, átjárás két világ között. Jobb is egybeépíteni ezt a túl romlandó világot a túlival, amelyben nem hull a vakolat, nem ázik a tető, nem lyukas az ereszcsatorna. Némi csorbát ütünk a falon, pár négyzetcentimétert veszítünk a belső térből, de mindig van vészkijárat, sőt, vészbejárat arra az esetre, ha nem lennénk elegen, ha hiányzana valaki. Ahogy Kőműves Kelemen balladájában is, kell egy emberélet a falba. Befogadjuk azt, akit egy szobor jelenthet, de tulajdonképpen a mi házunk a fülke az ő hatalmas háza falán, és mi vagyunk a szobrok, az élettelen, az alig-életű bábok, akiket befogadott. Helyet hagyunk neki és csak neki, hasznosítatlan, kihasználatlan helyet. Nem őmiatta és nem is a holt tárgy, a holt anyag miatt. Ha nem hagyunk helyet, akkor is tudjuk, hogy ott van. Ott, ha nincs is szobor. De ha egyszer ott van, miért ne emlékeztetnénk erre magunkat egy szoborral? Hiszen annyi tulajdonképpen nem is létező dolognak állítunk szobrot! Ezek ha vannak is ma még, holnap már sehol se lesznek. A szoborfülke afféle adó vagy vámtarifa, részesedés a térből. Annak beismerése, hogy helyünk a nap alatt nem feltétlenül jár alanyi jogon. Ajándékba kaptuk azt is. Ugyanígy figyelmeztet a fali napóra a kapott, a szabott időre. Minden tér, minden idő véges idelenn, jobb tehát szellőzőnyílást hagyni rajta. Rést, ahol becsuroghat a mindig friss öröklét. Lackfi János
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|