Krakkói jegyzetek

A belváros zegzugos utcácskái közül az Ulica Kanonicza – a kanonoksor – az egyik legszebb és legősibb. A főtér s az üzletsor mozgalmasságától e szűk, kanyargó köz a Wawel, a királyi vár lábához vezet. Házait az elmúlt tíz évben sorra újítják fel, már csak kettő-három vár az újjászületésre. Itt található II. János Pál, vagyis Wojtyla érsek egykori lakóhelye, ami ma már múzeum. Egy elegáns étterem szomszédságában itt találjuk az irodalomhoz címzett kávéházat, barokk enteriőrrel és kerthelyiséggel, ahol egzóták és liliombokrok között üldögélhetünk. (A berendezéshez tartozik egy megtermett cirmos macska, amely ide-oda járkál az asztalok között, kelleti magát, s időnként egy-egy vendég ölébe ugrik. Az is megesik, hogy telt ház idején előlibben a főnökaszszony tizenkét éves lánya, és felszolgál. Budapesten mindezt két perc alatt tönkretenné az ÁNTSZ, a TB vagy az APEH.)

A kanonoki házak kapuja felett, de olykor még az ablakok ívén is, latin szentenciák, szentírási igék őrzik a régiek lelkületét. A figyelmes (és persze értő) járókelő elmélkedési pontokat kap. „Nincs olyan jó az emberben, mi ne lehetne jobb” – betűzöm, egy portával arrébb: „Szeretet az Isten” (1Jn 4,8), és így tovább. Szomorú, gondolom végül, hogy a ma emberének nincs klasszikus életfilozófiája, nincsenek bölcsességei.

A kanonoksor mindvégig az Egyház tulajdonában állt, a kommunizmus idején nem államosították. Ez amúgy Krakkóban nem egyedülálló eset: kétutcányira lakó ismerőseim büszkén mesélik, hogy a 16. században épült házuk eredetileg a kamalduli rendé volt, s a századforduló óta vatikáni tulajdon. Így aztán – nevetnek - ha most ajtót akarnak nyitni valamelyik közfalon, elvileg a Szentszék engedélyét kéne kérniük. A főtér környékén több olyan ház is van, teszik hozzá, ami a legkeményebb sztálini időkben is a Vatikánhoz tartozott.

* * *

Errefelé másképpen folyik az élet. A tejcsárdában, ahová ebédelni járok, egészen természetes, hogy a vendégek: egyetemisták, nyakkendős üzletemberek, nyugdíjasok evés előtt asztali áldást mondanak. Semmi okunk elcsodálkozni, ha a velünk szemben ülő keresztet vet – és azon sem, hogy a falon feszület őrködik, az étterem ajtajáról pedig a Szentatya portréja mosolyog a betérőre. Tapasztaltam, hogy egy élelmiszerüzletben pápai prédikáció szólt, magnóról; a vásárlók egy homíliát hallgatva álltak sorba – és pisszegtek, mert valaki hangosan reklamált a pénztárosnál. Különös, hogy számunkra mindez elképzelhetetlen – és szomorú, hogy zavarban érzem magam, ha Szent István örökségére, a Regnum Marianum eszméjére hivatkozom.

* * *

A katolikus szó eredeti jelentését, miszerint egyetemes, a lengyel katolicizmus nagyszerűen példázza. A főtéren álló Mariackij székesegyházban hétköznapokon latinul, a híveknek háttal celebrálják a szentmisét, rendszerint az egyik mellékoltárnál. Az áldoztatórácsnál, páros térden áldoznak (Lengyelországban nem gyakorlat a kézbe áldoztatás), gregorián zene mellett.

Alig kétszáz méterre innen, a domonkos templomban taizé-i hangulatú ifjúsági misét tartanak: a fiatalok törökülésben kuporognak az oltár körül, lengyelül éneklik a repetatív, elmélyülést segítő dalokat – kristálytisztán, sodróan. (A lengyelek muzikálisak, szívesen énekelnek, a hívek részvétele a szertartásokon ennek köszönhetően aktívabb, mint nálunk.) Itt nincs áldoztatórács; az áldozni kívánók a padsorok mellett a földre térdelnek, s az atyák fel-alá vonulnak előttük, akár háromszor is.

Találkozni persze más irányultsággal, megoldásokkal is – ám e sokszínűség békésen virít a palettán: nem prüszköl egyik a másikra, s a harmadik sem kérdőjelezi meg mindenki más hithűségét. Beszélgetéseim során soha nem hallottam indulatos kirohanást a karizmatikusok, a gregorián vagy a gitáros mise ellen.

(Folytatjuk)

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu