Laikus vezérfonál

Szalézi Szent Ferenc a katolikus újságírók védőszentje

Amikor Szalézi Szent Ferenc alapvető lelkiségi könyve, a Filotea 1608-ban megjelent, „az egyház egyik legszigorúbb rendjében egy szerzetes… fölment a szószékre, s miután szónokolt a mű ellen, hogy kellő borzalmat keltsen iránta, kihúzta egy példányát a kámzsája ujjából és gyertyát hozatva nyilvánosan elégette.”

Így kezdődött a modern lelkiséget már a barokk korban, közel négyszáz éve képviselő-terjesztő püspök irodalmi ténykedése és sikere. Emberi dolog: ami túllép a szokványoson, legtöbbször bajba kerül, hogy aztán még erősebben talpra álljon. XX. századi értékelő mondja az újságírók védszentjének főművéről, hogy 1608 „nevezetes dátum a keresztény élet és gondolat történetében”, ahogyan a szent a maga józan megfontoltságával, műveltségével, életismeretével példa arra, hogyan lehet a keresztény humanizmust bevinni a hívek köznapi életébe. Szalézi Szent Ferenc ugyanis „az egész keresztény reneszánszot az egyszerű lelkek közkincsévé tette” – olvassuk Rónay György tanulmányában.

Vajon mi botránkoztatta meg a jószándékúan szigorú szerzetest, amikor e laikusoknak szóló vezérfonál ellen támadt – a fentebb leírt látványos módon? Nyilván az, hogy művében a szerző megengedte a szellemeskedést, vigadozást, a nemes tréfát. Akkoriban érthetően okozott mindez felháborodást: a vallás- és polgárháborúk idején, politikailag is meghasonlott korban, amely megfeledkezett a természetes emberről, aki nem csupán démoni játékokat űz, hanem képes teremtett voltát normálisan fölismerni, s hogy „istenfélő emberképe” a szeretet forrásának tükrében igazi, szép.

S hogy Szalézi Ferenc ezt nagyon jól értette-tudta, ezért vált a modern devóció máig előremutató szentjévé. Nem volt különc, hírét csodákkal megalapozó, hanem annak a közhelynek” állandó hírnöke s gyakorlója, amely ezt vallja: „az igazi jámborság nemcsak nem sérti meg a különböző hivatások kötelmeit, hanem azokat eredményesebbekké és szebbekké teszi; ha tehát hivatásunk józan követelményeivel ellenkezik, akkor az csak hamis erény.” Eszünkbe juthat a múlt század (XX!) legelejének egyik szerzője: Léon Bloy, aki „A közhelyek egzegézisét” írta. Keményen nekiment a képmutató, csak a formaságokra adó polgári kereszténységnek, amely bizony osztályjellegű volt (valljuk be, ma is sokan ezt követik), s a bűnt csupán a tilalmak, törvények megszegésének vallotta. Isten a szeretet – vallja már János evangelista, majd Ágoston s maga Szalézi Ferenc, amikor kijelenti, hogy „állapotunkat úgy kell tekintetnünk, mint Isten akaratát; kötelességeinket Isten és az ő akarata iránti szeretetből kell teljesítenünk.”

„Szeretnünk kell, amit Isten szeret; ő szereti hivatásunkat; szeressük hát mi is, és ne szórakozzunk azzal, hogy a másokén tűnődünk. Tegyük meg kötelességünket; mindenki elbírja a keresztjét.” Ebből kiindulva fölvethetjük a kereszténységre kacsingató filozófus, Martin Heidegger (1976-ban halt meg) kérdését: „Hogyan élünk autentikusan?” S ezzel a XXI. század egyik legégetőbb problémáját fogalmazzuk meg – de keresztény elkötelezettséggel, Ferenc püspök gyakorlati válaszával: „Mindent szeretetből kell tennünk, semmit kényszerből”. Ha új volt ez a hitviták, a vallásháborúk évtizedeiben, új ma is, a kiüresedés veszélyében, amikor egy ateista is pozitív szemléletűnek tűnik, mert „legalább tagadja” a legfőbb Létezőt, s talán olykor gondol (Heideggerrel) arra is, ha Isten mégis visszatér, készen találja a templomát… A végső kérdésekre tehát valamiként feleletet kell(ene) keresni! A közömbös az, aki nem keres: már tagadni is rest, nem gondolkodik.

Az Istent szeretettel szolgáló, alázatból élő ember „a szaléziánus iskola” neveltje, a „közös, kis út” vándora. Ennek szép teljesítője háromszáz esztendő elteltével Lisieux-i Kis Teréz, „a Szentlélek furfangja,” Marx, Nietzsche, Wagner kortársa, aki a végső kérdésekkel ugyancsak vívódott: miért van szenvedés, halál? Mire jó a szabadságunk? Van-e élet-jövőnk? S még ez is: És ha Isten nem létezik? Korunk egzisztencializmusa ebben sem változott, viszont Szalézi Szent Ferenc életművének ismeretében, a Szent Teréz-i „megtalált gyermekség” meggyőző átélésével mondhatjuk, amit a XVII. századi püspök 1609-ben leírt: „Mikor kisgyerekek voltunk, milyen buzgón gyűjtöttünk össze rongyot, fát, sarat, hogy házacskákat, kis épületeket emeljünk belőlük. S ha valaki szétrombolta ezeket, elkeseredtünk és sírtunk… Nem akarom elvenni ez apróságok és kis játékok gondját, hiszen Isten bízta ránk e világon őket kötelességünk gyanánt… Végezzük csak gyermekségeinket, hiszen gyermekek vagyunk, de ne törjük magunkat végzésükben; s ha valaki lerombolja házacskáinkat és apró terveinket, ne nagyon törődjünk vele; mert ha eljön az este, amikor biztonságba kell helyezkednünk, vagyis a halál, ezek a házacskák mind semmirevalók lesznek; akkor atyánk házában kell meghúzódnunk.”

Nem édeskedő jámborság ez, hanem jellemszilárdság, önfegyelem és bölcsesség. Mindegyik a Szeretet adománya.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu