Történelmi olvasókönyv

Szeghalmi Elemér: Keresztény küzdelmek és megtorpanások 1945-1956.

A magunk mögött hagyott évben még az úgynevezett katolikus közvélemény is szinte észrevétlenül engedte elsiklani az időt, megfosztva önmagát az emlékezéstől. Pedig a kétezredik esztendőben éppen fél évszázada volt annak, hogy a kommunista diktatúra betiltotta a szerzetesrendek működését az országban (s nem betiltotta őket, mint sokan tévesen mondják-gondolják), s a magyar egyházra kényszerítette a szégyenletes, kommunista szempontból szégyenletes kényszer-dokumentum aláírását, amelyet – talán a megszépítő messzeség okán? – olykor még egyházi körökben is megállapodásnak neveznek ma is. Amikor pedig megállapodás – tudhatjuk – csak két egyenlő fél között jöhet létre. Ami 1950-ben bekövetkezett, azt a letartóztatásokkal, a deportálás rémének fenyegetésével csikarták ki a még szabadlábon lévő főpapoktól, akik jól emlékeztek a néhány évvel korábbi deportálásokra.

Vagy netán a szemérmes megemlékezéshez hozzájárulhatnak olyan – bonyolultnak mondható – meggondolások, amelyekhez adalék lehet az a tény is, hogy az egyház kommunista felügyeleti szerve, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Miklós Imre 1991-ben díszes oklevelet kapott Agostino Casaroli bíboros államtitkártól, a magyar egyház érdekében kifejtett sokéves fáradozása elismeréseként…

Az emlékezésnek nem lehet az indulat a szülője. Az emlékezés kötelesség, a magunk – átélők nemzedéke – erkölcsi érzékének ébrentartása mellett a fiatalabb nemzedékek erkölcsi tisztánlátásának elősegítéséért. Lassanként ugyanis úgy tűnik, mindaz, ami 1945 után következett, keserédes melodráma volt, nem pedig kegyetlen tragédia. A liberalizmus csónakjában tovább gondolázó baloldaliság ezt az eszmezavarodottságot igyekszik elhitetni velünk. Ezért is különösen fontosak azok a művek, amelyek nem engedik a ténybeli, szellemi és erkölcsi eliszaposodást – a „borítsunk fátylat rᔠhamis ideológiai címke segítségével.

Szeghalmi Elemér Keresztény küzdelmek és megtorpanások 1945-1956 című, az Új Ember kiadásában közelmúltban megjelent könyve azért is kiemelkedik a közelmúltunkat elemző munkák sokaságából (amelyek jelentős része úgy tárgyalja a kort, mintha kizárólag hősi kommunista belharc folyt volna a jó kommunisták és a rossz kommunisták között, miközben a magyar népről, a polgári és paraszti milliók meghurcolásáról, az igazi meghurcoltakról könnyedén elfeledkeznek, s marad Nagy Imre és néhány kommunista társa sorsértelmezése), mert az Új Ember indulásától, 1945-től kezdve 1956-ig, az újságban megjelent írások segítségével – az imént említett művekkel szemben – tárgyilagosan közeledik a korhoz.

Ez a tárgyilagosság az egyik nagy erénye a könyvnek. A szerző tudja, hogy a tények – különösen a történelmi tények – önmaguk szikárságában a leginkább beszédesek. A katolikus hetilap hasábjain a köztörténeti tények látleleti pontossággal jelentek meg 1945-től kezdve, s kaptak olyan hangsúlyt, amely lexikoni világossággal tárja elénk a kor valóságos arculatát. A Szeghalmi Elemér által idézett írásokból például nyilvánvaló, hogy 1945-tel az ország életében nem történt más, mint hogy az egyik megszálló hatalmat (a nácit) a másik megszálló hatalom (a szovjet) váltotta föl. A kezdetektől jelentkező egyházellenes tendencia, majd rövidesen nyílt üldözés pedig nyilvánvalóvá teszi a náci és szovjet ideológia eszmei hasonlóságát. Példaként csak: azt a Mindszenty Józsefet üldözték a kommunisták meggyőződése miatt, akit a nyilas időkben a sopronkőhidai fegyházba hurcoltak.

Elénk idézi a szerző az egykori cikkek segítségével annak a magyar népnek (amely mára nagyrészt lakossággá silányodott, mert azzá silányították) természetes megnyilatkozásait, amelyek tanúi annak, hogyan őrizte ezeréves hagyományát, kulturális azonosságát a keresztény-nemzeti múlt ápolásával.

Az olyan apró közlések, mint például Einstein 1947-es nyilatkozatának fölidézése akkor is erős hatású volt, de ma is hozzásegíthet a tisztánlátáshoz média-bambára maszatolt korunkban. Einstein, a náci időkre emlékezve, úgy nyilatkozott: sokaktól várta, hogy Németországban Hitler hatalomra jutása után fölemelik szavukat. De – állapítja meg Einstein – „csak az egyház mozdult meg ellene, amelynek vezetőit azonban Hitler százával csukatta börtönbe”.

Szeghalmi Elemér sajtótörténeti könyvéből pontosan kirajzolódik, hogyan küzdött az Új Ember a kezdetektől a kommunizmus és ateizmus ellen, míg el nem fojtották hangját, de tette a lap, amit tehetett, még akkor is, amikor kolhozagitációra és Sztálin dicséretére kényszerítették. Működött az a gondolat – amelyet Illyés Gyulának tulajdonítanak —: életben maradni, még a részleges becsület árán is. Ezt a nem könnyű magatartást is érzékenyen közvetíti Szeghalmi Elemér könyve.

A szerző sosem ítélkezni akar, sokkal inkább bemutatni: ez volt a múlt, vésd jól eszedbe – s hozzátehetjük, amit Szeghalmi Elemér egyéb munkássága sugall: hogy el ne tévedjünk a jelenben, s a keresztény tanítás erkölcsi-társadalmi igazságát pillanatnyi érdekek, erkölcsi-szellemi renyheség vagy törpejancsik hatalomdiktáló kénye miatt föl ne adjuk.

A Keresztény küzdelmek és megtorpanások 1945-1956 jól tagolt, rövid fejezeteivel okulást adó történelmi olvasókönyv.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu