A közösségi házban, amely a Gondviselésé

Többen várnak: Király Jenő templomatya, Knapp Istvánné, Kollár Rita, Borsos Miklósné, Kiss Anna, Jáki Zoltán. Marcali egyházközségi közösségek vezetői-tagjai, de a vezető szót nem szívesen használják, annál inkább az együtt ma szokatlanabb formáját. Az elkötelezettségük-hivatásuk mondatja így. Van köztük hitoktató (főállású is!), imakörös, karitász-munkás és persze szóba kerül a máltai-csoport. Összefogásban – szavaik után – nincs probléma, inkább a tennivalók sokszerűsége a „gond”, ami a legjobb jele az egyház jelenlétének ebben a városban. Két éve harmincan elvégezték a Szentlélek-szemináriumot, majd két imakörré szerveződtek, sokrétegű tagsággal. Minden második héten találkoznak, amikor fölkészülnek a következő vasárnapi evangéliumból, szentleckéből, a hozzá kötődő irodalomból. Ilyenkor gyertyát gyújtva mindenki elmondja az örömét, bánatát. Énekelnek, imádkoznak és napirendre tűzik az egyházközséget érintő munkák megbeszélését, a segítséget. Nem különülnek el: imakör, karitász egyszerre lép, ha tenni kell. A hatásuk? Nem egy profitszerző lehetőség – mondja Jáki Zoltán, de ha valaki belekóstol a szeretet művébe, megérzi annak örömét. Van, amikor a rászorulók közül valaki csak a ruháért, cipőért, élelemért lép be ide, s közben mást is kap: egy Miatyánkot, vagy egyéb imádságot. Ilyenkor érdemes megnézni az arcokat. A meglepetést felváltja talán az emlékezés, de leginkább az újdonság benső ereje, mert az életszükségletek és a lelkiek nem választhatók szét. Azt hiszem, ez is misszió. Az öszszefogásnak szép jele – folytatja, a templomatya – az Orbán-kápolnát ért elemi csapás orvoslása: villám sújtotta a szőlők védszentjének kedvelt kisházát, s akkor mindenki ott volt, még a nem hívők is. Az együvé tartozás érzése nem halt ki, a városunkkal összeforrt – egykor különálló – gombai közösség ma már igazi testvér.

Jáki Zoltán még azt is elmondja, hogy közös megállapodásuk van a családsegítő központtal, a Vörös Kereszttel, a máltaiakkal, s hogy akkor érzik igazán a jelenlétüket, ha a kórházat látogatják. A magányosság, elesettség helyét, ahol különösen jelen van Isten. A próbás gyöngeségben, a szeretet „szárazságában”, ahol a keresztény ember társává válhat Isten szenvedésének: a segítő, aki kendőt és pohár vizet nyújt a „Szenvedőnek”.

Közösségi tagok, vezetők

Az iskolai hitoktatásról is a „laikus egyháziak” szólnak, a hitoktatónők:

Divat jellegű lett, ezt érezzük, de azt is, hogy többen komolyan veszik, a szülők is. A divat ezt jelenti: az apa vagy az anya, esetleg mindkettő, ha vallás nélkül nőtt fel úgy gondolja, sosem lehet tudni, ezért jobb, ha a gyerek megkeresztelkedik, hogy majd templomban esküdhessen, hiszen ez már sikk manapság. Ez a legnehezebb, ha átgondoljuk, hitünk komolyságát. Aztán persze az a réteg, amely a gyerek (ifjú) bérmálását még igényli, de aztán a vallás gyakorlását ezzel befejezettnek gondolja sem különb a divatosnál. A „kis” ifjúsági keresztény szervezetben húsz-huszonöt fő jár hitoktatásra tizenkét évestől tizenkilencig, életkor szerint megosztva. Ők az aktívak igazán. Fontos, hogy az óvodában már van hitoktatás, ami a jövő záloga.

Marcaliban meglepően nagy az igény a zarándoklatokra. Az ember vándorútjának ilyen természetű kifejezésére; hazai és más országok kegyhelyei valósággal vonzzák az ittenieket, hogy egy-egy időre kiszabaduljanak abból a rabságból, amelyet valójában múlandó dolgok határolnak körül.

Az oldalt írta: Tóth Sándor
Fotók: Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu