Egyházunk – új évezred kezdetén

Világiak az egyházban 2.

(Karl-Josef Rauber érsek, apostoli nuncius előadását előző számunkban kezdtük közölni.)

A II. vatikáni zsinat a „Lumen gentium” kezdetű egyházi konstitúció negyedik fejezetét a világiaknak szentelte, és egy speciális dekrétumban foglalkozott a világi apostolsággal (Apostolicam actuositatem). A zsinat azonban kevésbé az egyház különböző rendjeinek különbözőségére, mint inkább azok közös vonásaira teszi a hangsúlyt, valamint arra, hogy ezeknek a maguk módján egyetértő lelkülettel kell dolgozniuk a közös művön. A dekrétum azt is kiemeli, hogy mindaz, amit a Lumen Gentium 2. fejezete Isten népéről mond, világiakra, szerzetesekre és klerikusokra egyaránt vonatkozik. Egyes megállapítások azonban – helyzetük és küldetésük okán – kiemelten érvényesek a világi férfiakra és nőkre.

A zsinat világiakon – a fölszenteltek rendjéhez és az egyházban elismert szerzetesrendekhez tartozók kivételével – minden Krisztus-hívőt ért, aki Krisztus keresztsége által egyesítve, Isten Népévé válva, Krisztus papi, prófétai és királyi tisztének részeseként, az egész keresztény népnek az egyházba és a világba szóló küldetéséből a neki megfelelő részt vállal. De miben is valósul meg pontosabban az ő keresztény mivoltuk, azaz Krisztus hármas tisztében való részesedésük? A zsinat válasza így hangzik:

„A világi hívők sajátos és megkülönböztető vonása a világba tartozás. ... Sajátos hivatásuk alapján a laikusok dolga, hogy az ideigvaló dolgok intézése és Isten szerint való rendezése által keressék az Isten országát. A világban élnek, vagyis a világ mindenféle feladatában és munkakörében, a családi és társadalmi élet megszokott körülményei között: mintegy ezekből a szálakból van szőve életük. Itt hívja őket az Isten, hogy szerepük a kovászé legyen: mintegy belülről szenteljék meg a világot, az Evangélium szelleme szerint helytállva a maguk feladatában, és így elsősorban életük tanúságával, hitük, reményük és szeretetük ragyogásával mutassák meg másoknak Krisztust. (L.G. 31)

Ez utóbbi kijelentést több teológus nem tartja olyan dogmatikai, a világiak lényegére vonatkozó kijelentésnek, amely őket normatív és disztinktív módon, a világba szóló küldetésük alapján akarja átfogóan jellemezni. A zsinat ez esetben a jelenségek empirikus leírásával szolgál, amely a legtöbb keresztény világi életének és tevékenységének valóban a látható súlypontjára mutat rá. A zsinati szöveg bátorító és jövőbe mutató jellege épp abban is keresendő, hogy minden emberi élettér és életmód az isteni meghívás színhelyévé válhat, és hogy ezért az evangelizálásra és megszentelésre való hívás minden életállapotban követhető.

A zsinat, miközben kifejezetten a világiaknak tulajdonítja ezt a hivatást, egyszersmind tudatában van annak, hogy a világi helyét teológiailag nem lehet kizárólagosan meghatározni. Hiszen a keresztényeknek a világba szóló küldetése szempontjából kétségtelenül sok a bizonytalan határhelyzet: például, ha az előbb meghatározott világiak és azon papok vagy szerzetesek viszonyára gondolunk, akik hivatásszerűen iskolákban, felsőoktatási intézményekben, kórházakban, szociális vagy karitatív intézményekben stb. tevékenykednek. A világiak helyzetét összevethetjük azon házas diakónusokéval is, akik az egyház felszentelt szolgáiként minden „világi” szakma művelői között megtalálhatók, mivel a plébánián csak mellékállásban látják el diakónusi szolgálatukat. De összehasonlíthatjuk őket azokkal a házas vagy nem házas világiakkal, akik fő- vagy mellékállásban az egyház „belső terében” tevékenykednek: a püspökségeken, a továbbképző központokban, a karitászban stb. Már ezért sem képzelhető el a kompetenciák laikusok és klerikusok közötti felosztása oly módon, hogy előbbieknek a világ, utóbbiaknak az üdvösség szolgálatát, vagy előbbieknek a külső, utóbbiaknak a belső szolgálatot tulajdonítjuk.

(Folytatjuk)

(Fordította: Bitter Ákos)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu