A megbékélt különbségek egységéről

Beszélgetés Hafenscher Károly evangélikus teológussal

Hafenscher Károly teológus professzor, evangélikus lelkész. Tanulmányait Magyarországon, az Egyesült Államokban és Svédországban végezte. Számos, az ökumenét is érintő tevékenysége között tagja volt az augsburgi Közös Nyilatkozatot előkészítő vegyes bizottságnak, majd a magyar fordítást gondozó munkacsoportnak. Az egyház és az ökumené jövőjéről a Vigilia februári számában jelenik meg tanulmánya.

A nyugati kereszténység szakadását (1546) követő négyszáz éves ellenségeskedés után a most múló század az egységtörekvések ideje lett. Mérföldkőnek tekinthetjük ezen az új úton az Egyházak Világtanácsának megalakulását (Amszterdam, 1948), s a II. vatikáni zsinatot, amelynek az ökumené szempontjából legjelentősebb dokumentuma, az Unitatis redintegratio 1964-ben jelent meg. A pápák – XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál – számos módon kifejezésre juttatták a keresztények egységének fontosságát. Különösen sokat fáradozott ezért az utóbbi húsz évben II. János Pál. Ut unum sint – Hogy egyek legyenek – kezdetű enciklikájában az egység legfontosabb tényezőjeként az imádságot jelölte meg. A közelmúlt kiemelkedő ökumenikus eseménye az 1999. október 31-én, a reformáció emléknapján ünnepélyesen aláírt Közös Nyilatkozat, amely a Római Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetségbe tömörült egyházak „részleges, differenciált megegyezését” tartalmazza, a megigazulás kérdésében. Ennek jelentősége nem pusztán, és nem elsődlegesen az, hogy teológusok sok év bizottsági munka végeztével létrehoztak egy közös dokumentumot, hanem az, hogy a két egyház között, közös liturgia keretében mondatott ki ez a részleges egyetértés. Tavaly szeptemberben adta ki a Hittani Kongregáció a Dominus Iesus című állásfoglalást, amelynek tárgya – minden más szándékú beállítás ellenére – nem az ökumené kétségbe vonása, hanem a katolikus egyház egyfajta önmeghatározása. Mégis nagy vihart kavart, sokan az egységtörekvések próbakövét látják benne. Hafenscher Károly teológus, evangélikus lelkésszel az új évezred első ökumenikus imahete előtt – Augsburg és a Dominus Iesus után — arról beszélgettük, hogyan látja ő a keresztények egységének jövőjét.

- Sokkal jobb ma Magyarországon az ökumené helyzete, mint ötven évvel ezelőtt volt! Emlékszem, 1938-ban, az Eucharisztikus Kongreszszus idején, diák voltam akkor, milyen éles hangon vitatkozott egymással Bangha Béla jezsuita atya és Ravasz László református püspök. Egyik tanárom — a Fasori Evangélikus Gimnáziumba jártam — írt egy teológiai tárgyú könyvet. Az akkori légkörnek megfelelően legalább annyira szólt a harcról, a szembenállásról, mint az eredeti témájáról, pedig a szerzőt szelíd embernek ismertük. Ma, hála Istennek egészen más a helyzet, tudunk egymással testvéri módon beszélni, szót érteni.

Hogyan értékeli ebben a helyzetben a Dominus Iesus nyilatkozat megjelenését?

- Váratlan volt számunkra a Hittani Kongregáció nyilatkozata. Nem teszi azonban kétségessé a II. vatikáni zsinat és a pápák zsinat után keletkezett megnyilatkozásait, amelyeket én alapvető fontosságúnak tartok. II. János Pál pápa saját szájából hallottam 1984-ben a ránk bízott kettős üzenetet: az ökumené belső szükségszerűségből fakadó, megfordíthatatlan folyamat.

A Dominus Iesus első három pontjában írottakat örömmel fogadjuk, ezek ugyanis arról szólnak, hogy Jézus az Úr, s mi is ezt valljuk. Az evangélikus egyházban alapvető a szentírásra való hivatkozás (sola scriptura=egyedül az írás), de valljuk, hogy Jézus ura az írásnak is (Dominus scripturae). A negyedik pontban megfogalmazott rangsorolás viszont – amely szerint elsőrendű keresztények a rómaiak, utánuk következnek az ortodoxok, őket szabad testvérnek tekinteni, majd az anglikánok és a protestánsok, akik csak egyházi jellegű közösséget alkotnak — sért bennünket is. Azt gondolom, a Dominus Iesus nyilatkozat egyes Indiában illetve Latin-Amerikában működő katolikus teológusok vélekedését volt hivatott helyreigazítani, dinamitja mégis Európában, elsősorban Németországban robbant.

Okozott-e kárt ez a detonáció!

- Erre csak azt tudom mondani, hogy nemzetközi szempontból is igen kedvező visszhangja volt annak a kerekasztal-konferenciának, amelyet tavaly novemberben rendeztünk az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, három püspök és három teológus részvételével, akik a Dominus Iesus irat kritikáján túl egyértelmű elkötelezettségüket fejezték ki az ökumenizmus mellett.

Mit gondol, milyen gyakorlati lépéseket kellene tenni a közeledés elmélyítéséért?

- A XX. század nagy fölfedezése az egyházak közötti kapcsolatokat illetően, hogy érdemes meghallgatni a másikat, nemcsak arra figyelni, hogy én mit gondolok róla. A trentói (tridenti) zsinatról (1546-47) sok rosszat olvastam, de elmúltam már hatvanéves, amikor először kezembe vettem a zsinat eredeti anyagát, a Tridentinumot. Végigolvasva kiderült, hogy ez egészen más, mint amit róla írtak! Pázmány Péterről, a jezsuita főpapról, aki visszatérítette Róma hitére a magyar urakat, s velük birtokaik népét is, csak rosszat hallottam. Aztán olvasni kezdtem igehirdetéseit, imádságait, s kiderült, hogy Pázmány a számomra is mérhetetlen nagy kincs. Persze fordított példát is tudok: ha azt kérdezem katolikus testvéreimtől, olvasták-e az Ágostai Hitvallást (Augsburg 1530), legtöbbször azt válaszolják, nem, de tudják a véleményt róla. Ugyancsak kevesen ismerik Luther tanulmányát a keresztény ember szabadságáról, vagy a Magnificatról, Mária imájáról írott gyönyörű gondolatait. Érdemes tehát megszerezni magunknak a ráébredés élményét, hogy a másik nem az, akinek gondoltuk. Érdemes meghallgatni, hogy ő mit mond magáról, érdemes elolvasni az eredeti szövegeket, nemcsak azokat, amelyeket róluk írtak.

A teológusok, egyházi vezetők nagy találkozóit látva valóban sikeresnek tűnik az ökumenizmus, az imahéten a hívek is találkoznak évente egyszer. De mi lehet az egységtörekvés hétköznapi realitása?

- Az ökumené döntő fölismerése, hogy több köt össze bennünket, mint amennyi elválaszt. A gyülekezeteink nagy része azonban egyelőre nem tapasztalja ezt a sok közös kincset. Sok idő kell ahhoz, hogy gyülekezeti, egyházközségi szinten is tudatosodjon mindaz, ami teológusok számára már szinte magától értetődik. A II. vatikáni zsinat után azonnal megindult a párbeszéd eleinte csak a püspökök, majd a teológusok szintjén. Később alakult a vegyes bizottság, amelynek magam is tagja voltam tizenegy évig. Sok teológiai kérdésben egyetértésre jutottunk, de keveset beszéltünk az embereket közvetlenebbül érintő témákról. Ilyenek például a felekezetközi házasságok vagy a Mária-tisztelet kérdései.

A legfontosabb azonban, hogy imádság és ökumenizmus összetartoznak, mint ahogyan a teológia sem lehet meg imádság nélkül! Karl Rahner szavaival élve a „térdeplő teológia” híve vagyok, s ugyanígy, az imádságos ökumené értelmezhető a számomra. Az egység ügye nem tárgyalóasztaloknál, nem az egyházi diplomáciában dől el, hanem a tanítványok benső szobájában és a gyülekezet istentiszteletében.

A közös imahetek tapasztalata, hogy gyakran agyonbeszéljük az alkalmakat. Úgy tudunk azonban hitelesen beszélni Urunkról, ha Vele beszélünk elsősorban, mintahogyan a párbeszédet is megelőzi és követi az imádság.

Szekularizált, vallási szempontból egyre közömbösebb világunkban mi az ökumené jelentősége és jövője?

- Az imádság és az ökumené egyaránt nem öncélú. Aki hív a belső szobába, küld is a világba, hogy elhiggye a világ, „az Atya küldte Őt”. Az imádságon alapuló ökumené misszióba torkollik. Hitelességünk záloga az egység, de egységünk a misszió eszköze lehet. Bonyolultnak tetsző XXI. századunkba a kereszténység csak ökumenikus lendülettel mehet át eredményesen.

Szikora József
Fotó: Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu