Remények és nehézségek az egység útján

II. János Pál pápa ismételten kijelentette, hogy a katolikus egyház „visszafordíthatatlanul elkötelezte magát“ a keresztények egységének ügye mellett. Ennek egyik jele, hogy a Szentatya lelkipásztori látogatásai alkalmával mindig megkülönböztetett módon fogadja a testvér-egyházak képviselőit. Kialakultak az ökumenizmus intézményes formái. A Keresztények Egysége Pápai Tanácsa rendszeres kapcsolatot tart fenn a felekezeti világszövetségekkel, és a helyi egyházak vezetői is kialakították az ökumené hivatalos formáit. A kezdeti óvatoskodás után manapság már természetes, hogy a keresztény egyházak ökumenikus szellemében együtt jelennek meg a világ előtt. Örvendetes, hogy az ökumenikus kapcsolatok különböző formái (karitász, kulturális találkozók stb.) kialakulóban vannak. Nyilvánvaló, hogy a Hittani Kongregáció közelmúltbeli „Dominus Iesus” nyilatkozata nem az ökumenizmus, hanem a vallási szinkretizmus ellen szól.

A zsinat után teológiai párbeszéd kezdődött el a katolikus egyház (konkrétan a Keresztény Egység Titkársága – a mai pápai tanács „jogelődje”) és a különböző egyházak, felekezeti világszervezetek között. Ennek a párbeszéd- sorozatnak már vannak eredményei. Itt most nem foglalhatjuk össze mindezeket, csak annyit jelzünk, hogy számos régen vitatott kérdésben a teológusok megegyezésre jutottak. A legismertebb, a közelmúltban aláírt nyilatkozat a megigazulás kérdéséről (1999. október. 31.), amely a katolikus- evangélikus párbeszéd legfőbb eredménye.

Nem elhanyagolható jelenség az sem, hogy az Isten népe elfogadta az ökumené fontosságát. Az ökumenikus istentiszteletek manapság már természetes jelenségnek számítanak. Sőt, az igazság kedvéért azt is meg kell jegyeznünk, hogy az ökumenizmus az egyházakban „alulról“ kezdődött: az egység után vágyakozó egyének és kisközösségek egyengették az útját. Az is biztató jelenség, hogy napjainkban a hangsúly az egyetemes egyház ökumenéjéről áttevődik a helyi egyházakra. Ebben a viszonylatban könnyebb és hatékonyabb az egység munkálása.

A katolikus és protestáns egyházakban a lelkiségi és megújulási mozgalmak kezdettől fogva ökumenikus szelleműek. Erre legismertebb példa: a Taizé-i közösség, amelynek imaalkalmain a katolikus és nem katolikus fiatalok együtt imádkoznak, anélkül hogy feladnák saját hitüket. A karizmatikus és a Focolare mozgalomban is megfigyelhetjük ugyanezt a jelenséget. A Szentlélek jelenlétének élményszerű megtapasztalásakor és az evangéliumi szeretet hangsúlyozásában a felekezeti határok elveszítik jelentőségüket. Ezek a mozgalmak meggyőző módon igazolják, hogy az ökumenizmus nem vezet prozelitizmushoz: egymás híveinek „áttérítéséhez“.

Nyilvánvaló, hogy az ökumenizmust fékező akadályok is megjelentek és megjelennek a keresztények körében. Legalább négy ilyet mindenképpen meg kell említenünk: 1. a teológiai párbeszéd eredményeit az egyházak illetékes vezetői lassan fogadják el; 2. ismételten megjelenik az ökumenizmus következményeitől való félelem; 3. az egyházközségekben terjedő közömbösség; 4. a tradicionalista mozgalmak az egyes egyházakban.

A teológiai megbeszélés eredményei, az egyetértés bizonyos tanbeli kérdésekben még nem jelenti azt, hogy az illető egyházak automatikusan, minden további nélkül, elkötelezik magukat a közös tételek elfogadására. Az ökumenizmus jövője nagymértékben függ az elfogadás (a recepció) folyamatától. Azt a megegyezést, amelyet a teológusok elértek, az egyházak hivatalos vezetőinek és a híveknek is el, illetve be kell fogadniuk. Ezen a téren még bőven vannak hiányosságok.

Az ökumenizmustól való félelem jórészt abból következik, hogy nagyon sokan helytelenül gondolkodnak az egységről. Ortodox és protestáns részről sokan nem értik meg, hogy az egység nem „rekatolizáció”, nem uniformitást, egyöntetűséget jelent, hanem egységet a „megbékélt különbözőségben“. Olyan egyházi egységről van szó, amelyben az egyházaknak nem kell lemondaniuk sajátos örökségükről, önazonosságukról, illetve ezt nem veszítik el. Kétségtelen tény, hogy a szekularizáció és a vallási közömbösség sem kedvez az egység ügyének. A kereszténység jelenlegi helyzetében az egyes egyházak saját magukkal, a hit átadásának nehézségeivel vannak elfoglalva. A szekták és az új vallási mozgalmak is ártanak a jól fejlődő ökumenikus kultúrának. A tradicionalista mozgalmak hatása nem jelentős ugyan, mégis érzékelhető. Megjelenésük arra figyelmeztet bennünket, hogy a jövőben is sokat kell beszélnünk még az ökumenizmus szükségességéről és lényegéről. Katolikus körökben azt kell világossá tennünk, hogy az ökumenizmus nem a katolikus egyház protestantizálása, nem valamiféle „trójai faló“, hanem a Szentlélek műve.

Dolhai Lajos

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu