Emlékek az Alpokból

Szeptember elején néhány napot az osztrák Alpokban, a Magas-Tauern Nemzeti Parkban töltöttem. A hazai dimbes-dombos és sík alföldi tájakhoz szokott szem alig tud betelni a haragos zöld fenyvesek és a völgyekben rohanó patakok szépségével, a kétezer méteren felüli csúcsokon fehérlő, az előző tél emlékét őrző jókora hófoltok látványával. A magasból kanyargós utakon érkező, az olvadó hótól jéghideg, de kristálytiszta vizű patakok halk csobogása, a simára koptatott köveken átbukó fodros szélű apró hullámok, a magasban fenséges méltósággal keringő szirti sas és a láttára riadt füttyjelekkel a föld alá menekülő mormoták adják ennek a csodálatos tájnak a hangulatát.

Zúgtak, suttogtak a szélben hajladozó hatalmas lucfenyők, amig a köves úton felfelé ballagtam, odébb a szélesen elterülő legelőn tarka tehenek néztek felém békésen pillantó, kicsit mindig nedves nagy barna szemeikkel, majd “gip-gip” hívogatójukat hallatva keresztcsőrűek szálltak át felettem. A legmagasabb fenyő csúcsa körül csüngő tobozok mellé telepedtek és keresztben álló, e célra kialakult “szerszámukkal” bontogatni kezdték a pikkelyeket, hogy az alattuk meglapuló apró magokhoz jussanak. A téglavörös színű hímek és a zöldessárga tojók mozgása engem mindig a papagájokéra emlékeztet.

Később a mi kék szárnyú mátyásmadarunkat a magas hegyek között helyettesítő fenyőszajkó érkezett a völgy felől, leült a hegyoldalban magányos mementóként álló viharverte fenyő száraz ágára, jól megnézett magának, majd szépnek aligha nevezhető recsegő hangján kiáltott egyet és tovább repült.

A fordulónál fahíd vezetett át a patakon. Megálltam és a korlátra támaszkodva gyönyörködtem az elém táruló tájban. Hirtelen zömök, rövid farkú madár bukkant fel. Közvetlenül a víz felett repült, majd egy kiálló kőre telepedett. Sötétbarna tollazatából élesen elütő fehér mellényt viselt, bókolt néhányat, aztán eltűnt a víz alatt. De kisvártatva újra előbukkant, tollairól csillogó vízcseppek hullottak vissza a patakba, de alig fordítottam feléje a távcsövet, máris újra alábukott. A vízirigó az Alpok jellemző lakója, szinte minden patak mentén találkozhatunk vele. Az európai madárvilágban egyedülálló módon, a fenéken futkosva vadászik apró ászkákra és rovarlárvákra. Nem félénk madár, a települések belterületén is felbukkan.

A fenyvesek mindig homályos mélyén a tarka színű, hegyes bóbitájukkal feltűnő búbos cinegék és a sűrű ágak között motozó királykák néha szinte karnyújtásnyira bevártak, váratlanul nagy robajjal fajdkakas repült fel előttem, az utak menté az erdei vöröshangyák hatalmas bolyai emelkedtek. a legnagyobbak magassága jóval méteren felüli, szélességük pedig több méter is lehet. Ez azonban csupán a jéghegy, azaz a hangyaboly látható csúcsa, mert a folytatás, kis kamrákkal és számtalan járattal akár két méter mélyre nyúlik a felszín alá. Az igazán nagy bolyok lakóinak száma meghaladhatja a másfél milliót. Megálltam az egyik vár mellett és figyeltem, amint a szerte ágazó és messzire vezető utakon ezer és ezer hangya indult, hol a felszínen, hol a süppedő fenyőtű rétegben készített alagutakon át táplálékot keresni. Mások már hazafelé tartottak, egy jókora hernyót öten cipeltek a boly felé. Hirtelen ötlettől vezérelve kezemmel elzártam az egyik utat. A dühös hangyák abban a pillanatban ellepték az élő sorompót és viszkető kézfejem még másnap is szüntelenül eszembe juttatta a magas luc tövében épült nagy hangyavárat.

Kép és szöveg: Schmidt Egon

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu