Jegyzetlap

Persze, a legegyszerűbb dolog az egyház minden bajáért a papokon elverni a port. Fölhorkan a – szociológizált – laikus, ha az egyházon csak a papokat értik s joggal, mert mi, valamennyien megkereszteltek vagyunk az egyház, de belebújt-e valaha is – empatikus érzékenységével – egy pap bőrébe? Vállal-e valamilyen föladatot mellette? S ha vállal, végzi-e „mindvégig”? S a legkisebb föladatot a szíve mélyén szentnek tartja-e? Van-e benne öröme? Bíztatja-e a papját hogy bármilyen mély is a kátyú, ki fogunk evickélni belőle? Veszi-e magának a bátorságot, hogy közösen, nem alávetett buzgósággal, együtt megtéve az erőteljes, megfontolt és időszerű intézkedéseket, szabadon beszéljen a nehézségekről? Átérzi-e, hogy lelkész, pap, püspök, bár a világért – hiszen az üdvéért – munkálkodik, valahogy mégis mindig szembe kerül a világgal? A folytonos megszólásuk nem a fonákján bizonyítja-e, hogy valóban a lélek hatalma adatott nekik? Bármit tesznek s bárhogyan, nem kerülhetik el a megvetést, mert ennek igazi oka a puszta létezésük. Nem az kell, hogy mások legyenek, hanem hogy ne legyenek. Ezért, ha emberi vétek terheli is őket, papságukban ártatlanok maradnak.

De ártatlanságuk ára a felelősségük. Mekkora hit s a magányosságukban megtartó bizalom kell ahhoz, hogy elfogadják, kibúvók, látszattettek s egérutak keresése nélkül legjobbjaik is, s épp ők hasonlók homokban a kőhöz, gyomnövényhez, hulladékhoz? Mert nem elég megérteniük a világot, mely önmagát se nagyon érti, hanem tűnődniük kell benne s róla, alulról fölfelé, mintha belétemettettek volna. S valóban, aki Krisztusba temetkezik, azt a világ (némi kárörömmel) gyorsan be is lapátolja. És hogy nem kiválóságban különböznek a világ fiaitól, hanem abban: képet viselnek. Ez a képviselet tudásuk legfőbb forrása. Nem a cím, nem a teológia, nem a tehetség. Ez a nem tudott tudás a legnagyobb rang a földön, mi embernek adatik. Ezért kell csillogniuk (folytonos bizonyítási kényszerben) a gördülékeny, megállíthatatlan beszédben. Lehet, sőt kell halkan szólniuk, suttogniuk, súgniuk. Kijelenthetik bátran: nem tudom. Hallgathatnak is, míg mások lázasan igazolják magukat, ki tudja, miért s kinek? Nem kell mindenhez hozzászólniuk. Vannak dolgok, amikhez nem is szabad.

Ilyenkor az exodusszal mutassák meg, hogy ők másra valók, más részére s más ügyre tartatnak fönn. A papok selyembe burkolt semmik a sok tolongó valaki között. Meg kell maguktól üresedniük, hogy az, akinek hívását követik, lehessen bennük minden. Ő majd kárpótolja őket egy mozdulattal, egy hanggal, egy megértő bólintással, azzal a kiegyenesedő testtartással, ahogyan fölmutatják a világnak, történjék bármi, fölmutatják, földig hajolhatnak előtte, tovább adhatják áldását.

Vasadi Péter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu