 |
 |
 |
 |
2000.
november 19. |
Templommegáldás
Dunaújvárosban |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
Ceciliánus meditáció
Liszt Ferenc ritkán hallható Szent Cecília legendáját 1878-ban a művészről elnevezett egylet mutatta be a Vigadóban, s ugyanakkor hangzott el az életművet mélységeiben jellemző Dante-szimfónia első tétele is. A karmester Erkel Sándor volt.
A folyton vívódó zeneköltő művészetének „alaptételei” közé tartozik e két kompozíció, ha érzéseinek, küzdelmeinek, vágyainak „tárgykörét” nézzük. Inferno – Pokol – mondja a nevezett első tétel, folttalan, tiszta – énekli a kórus Cecíliát jellemezve; Az a néhány, egyszerű hang, amely a záró rész üzenete. Ez utóbbi oratórium 1874-ben, Liszt idős korában íródott, a Dante-szimfónia a viharos ötvenes években. „Kilátástalan kínról” ír Molnár Antal egyik könyvében a Dante-zenére utalva, „őselemek borzalmas erejéről”, majd a tisztulás (Purgatórium) felé haladva „az anyagtalanságban lebegő hozsannáról”, végül hozzáfűzi: „Zenéjében… minden egyéb körvonal eloszlik, a hangokról lefoszlott minden reális vonatkozás, és az egyetlen ’gesztus’, mi még megmaradt: a változatlan, fölfelé tekintés, égi reménység mozdulata a csillagok miriádjának biztatóan rezgő fénytengere felé. Liszt egész gondolatvilágának, egész művészi mivoltának ilyen a betetőzése.” Az utóbbi mondatok Szent Cecília legendájára is vonatkoznak (Szent Ferenc Naphimnuszát akkorra már hangokba foglalta), s Róma, Budapest és Weimar közt utazgatva az élmények „izzón-végletes parancsa” megcsöndesedett. Abban a mély gondolatban élt – mint ugyancsak Molnár Antal írja —, „hogy a szeretet a döntő világerő”, s Lisztnél ezért azonosul „a szerelmi és a vallásos hangvétel.” Ha Faustjának Margitja áll előttünk, mint bimbót rejtő leányarc képe, akkor az „virággá teljesedik.” Cecília, aki őrangyalával társalgott, az örök zene meghatározó világjelenlétét hirdeti, s a századunkban elhaló melódia, harmónia végzetes következményeire figyelmeztet. Nem véletlen azoknak az aggodalma, akik az esztétikai, művészetrendi föltételekhez igazodva mondják (sokszor jogos indulattal): a Teremtő a tökéletes Szépség, Zene és arány, tehát ebben az értelemben is irányt szabó norma a jézusi mondás: „Legyetek tökéletesek, amint menynyei Atyám tökéletes.” Ókeresztény (II. századi) hitvalló nem véletlenül kiáltott fel: adjatok valami zenét, költészetet – „szent őrületben!” Cecília – a musica sacra s művelőinek patrónája – éppen a maga titokzatosságával, a hozzá kötődő legendák sejtelmeivel (égi Jegyese sugalmában) nem véletlenül váltotta ki a néplélekből: „Még az ördög is menekül onnan, ahol tiszta zenét hall.” Ő hatotta át a raffaellói máig csodált festő-világot: Róma kedvence (mindig egy-egy szál friss virág van a sírján a Pantheonban) mintha kiszólna márvány-zárkájából: arra képemre is nézzetek, amelyen Cecília muzsikáló angyalok közt orgonál… Nem tudom: Lisztet talán a trasteverei Santa Cecília kápolna freskói ihlették meg, Antonio Pomarancio kép-legendái? A XVII. századi művész (eredeti nevén Roncalli Cristoforo) a mi Szent István királyunk születését Saroltának meghirdető diakónust is színekbe foglalta a szülést váró asszony alakjával – a magyarok egykori templomában, a Santo Stefano Rotondóban… Ma sem világos, hogyan lett Cecília a középkorban a szent zene védőszentje. Liszt legendájában az ünnep éneke ekként csendül: orgonahangok kíséretében „Cecília az Úrnak énekelt: Legyen a szívem tiszta, hogy ne csalatkozzam.” Tóth Sándor
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
