|
Érik a füge Eljött a nyár, és a gyerekek mindannyian – akik szerte élnek az országban – meglátogatták az öregeket az alföldi városszéli kis házban. Azazhogy Imréék kivételével, akik állami megbízatással az afrikai országban gyógyítják a betegeket, és egzotikus bélyegekkel ragasztják tele haza írott leveleik borítékjait. És igazán, a gyerekek nem azért jönnek „haza”, hogy elvigyenek abból, ami kevés itthon van olyan szűkösen. Inkább – ha tehetik – mindig hoznak valami apróságot, ezt-azt, kedveskedve a szülőknek. De a nyár az nyár… Csak az unokák kérincséltek állandóan: Nagyapa, szedhetek szilvát? – Nagyapa, kérek inni… — Nagyapa, tessék adni egy kis drótot… — kérte Isti, a legidősebb unoka, aki nagyon szeretett a nagyapjával ezermesterkedni kint a fészerben, ahol millióféle apró kacat és szerszám csodálatos birodalmában korlátlan szabadsággal fúrhatott-faraghatott. Mert nagyapa, valamikori géplakatosmester, maga is fúró-faragó, ezer ötletű és ezermester ember volt, és mivel a nyugdíjazás után már nem sok dolga akadt, sem a házban, sem másutt – szívesen elbabrálgatott maga is, meg unokájával is jól megértették egymást. Meg persze, kint a kertben is szeretett elbíbelődni a fákkal, virágokkal. A maga-ültette fügefákat különösen szerette. Büszke is volt rájuk. Akit csak szeretett – márpedig a gyerekeit és az unokáit igazán szerette! – kínálta a különös ízű gyümölcsökkel. Egyél egy kis fügét… — bíztatta a vendégeket, amikor lecsalta őket a kertbe és boldogan mutogatta a déli világ idetelepített, sűrű lombú bokrait-fáit, rajtuk a már érő gyümölcsöket. Nézd, mennyi van rajta! És már érik! Egyél, na! Azzal letépett egyet, nyújtotta jó szívvel. A vendég ugyan elfogadta a feléje nyújtott gyümölcsöt, de tiltakozott: inkább az unokáknak… Kapnak azok is… meg már kaptak is. Vagy nem szereted? Persze, te tavaly se igen ettél – jutott eszébe a múlt évi kínálgatás kudarca. Vendége azonban valóban nem szerette, mert nem volt igazi füge íze, valami más volt, egy kicsit édes, egy kicsit ízetlen, egy kicsit valami vad ízét érezte, amikor beleharapott. Meg kellene talán aszalni, akkor jobb lenne… — mondta, de inkább, csak hogy mentse a helyzetet, és vigasztalásként. Á, ne hidd, hogy akkor más lesz! Inkább kiszárad. Nézd, tavaly rajta hagytam néhány szemet, még mindig itt van, egészen összeaszalódott. Nincs már ebben semmi… Valóban, ott függött néhány gyümölcs, alig diónyi, sötétbarna, majdnem fekete kis múmia. Nem, az már nem is füge volt. …Pókháló csillant meg a feje fölött, a fügefa ágai között. A háló közepén egy pici pók tüsténkedet. Nézte, milyen fürgén dolgozik, de mert nem szerette a pókokat, elfordult és tovább rágcsálta a fügét. Ne edd, ha nem ízlik… De jó, igazán mondom, ízlik! Jobb, mint tavaly! Az öreg arcán mosoly jelent meg. Úgyis tudom, hogy nem ízlik. Tavaly se szeretted. Most már jól emlékszem. Öcsi pedig vitt is magával Budapestre. Elindult, hajlott háttal, kifelé a kertből. De mégsem állhatta meg, hogy oda ne lépjen egy másik fügefához, amelyen mintha még élénkebbek lettek volna a levelek és talán nagyobbak is, annál furcsább volt, amit nagyapa mondott. Nem tudom, ezzel mi lehet… nem termett az idén. Egyetlen gyümölcsöt sem! A vendég értetlenkedett. Talán kiöregedett? Nem valószínű. Hiszen néhány éves csak. És egyidős a többivel. Valami más baja lehet. Persze, milyen furcsa is; ide kényszerítették ezeket a fákat-bokrokat a magyar föld rögei közé, hogy megszokják az itteni telet, hideget és hozzanak ilyen furcsa, se nem körte, se nem füge gyümölcsöt. Lehet, hogy mégsem szokta meg egészen ezt az éghajlatot. Talán fáj a szíve a tengerpart után. Vagy mégis: megöregedett volna? A honvágy is, az öregség is – gyógyíthatatlan… Elindult újra, lassan, fáradt léptekkel. Ragyogott a nap, nyár volt és a vendég látta, hogy az arcán, a homlokán verítékcsöppek gyöngyöznek. Szerette volna letörölni... de csak nézte, kicsit szomorúan, bűntudattal és szótlanul a napbarnított, ráncos arcú kis öregembert. Nagyapót. Az apósát… Antalfy István
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|