Fekete István régi karácsonyai

Születésének századik évében az író két elbeszélés-kötetét adta ki az Új Ember Kiadó. A „Régi karácsony” valamennyi írása 1947 és 1969 között a lap karácsonyi számában jelent meg, Fekete István életének utolsó szakaszában. Évről évre volt mire emlékeznie, mikor gyermekkorának betlehemi fényeit idézte vissza azokban a csodátlan, hitet, áhítatot nem ismerő időkben, melyek a bensőséges, meghitt ünnepet munkaszüneti nappá szürkítették, elsikkasztva a betlehemi csillag-vezette háromkirályok és pásztorok hódolatát a jászolban fekvő gyermek Jézus előtt —, behelyettesítve a legendát a földíszített fenyőfával.

Fekete István karácsonyi történeteinek gyermek- és felnőtt alakjai még nemcsak ismerték, de saját élményükként el is játszották azt a misztériumot, mely a várva várt Megváltó születése körül a nép képzeletében századok során alakult kerek, hibátlan egésszé, s nem hiányzott belőle még a jámbor állatok óvó, melengető szeretete sem, ahogyan a világ megtestesült reménységét köszöntik. Olyan otthonosan és magától értetődőn, ahogyan csak a falusi környezetben ismételhetik meg az egyszeri ősi jelenetet, minden szegény, erőtlen és védtelen teremtmény bizodalmát a jóságban és igazságban, melyet egy ártatlan csecsemő megjelenése ígér számukra. A kiválasztott.

Egyszeri pillanata az emberi történelemnek, és sugárzása betölti a távoli korokat, példa és vigasz a mindennapok nyomorúsága, kegyetlensége ellen. Izenet egy magasabb, más törvényű világból, ígéret arra, hogy ez a küzdelmes földi élet is olyanná lehet egyszer, ha majd a szeretet uralkodik rajta.

Esendő felnőttek és csínytevő, komiszkodó gyerekek a hősei Fekete István novelláinak, akiket megérint a karácsony sugallata, mert senki nem érzi meg áthatóbban náluk. A megbékélés, jobbulás, hazatalálás és gyógyulás apró hősei ők, karácsony gyermekei.

Fekete István Gölle falujából indult el, abból a megyénkből, amelyet szülöttei Somogyországnak neveznek. A dunántúli táj, az az állat- és növényvilág maradt mindvégig legmélyebb élménye, mely kisfiú korának mindennapos környezete volt: a tarka rét, a nádas, az erdő, az őszi ködök s a tavaszi hajnalok tágassága. Nyitott szemmel járt a természetben, ismerte a fák, füvek s a köztük tanyázó apróbb-nagyobb vadak életének törvényeit.

Ez a dús, változatos szabad vidék nevelte, s ő értette szótlan beszédét. „A kísértés és a vágy nem hagytak el soha: életet, színt, csillogást, muzsikát adni a szavaknak, hogy a könyv kitárt lapjain ott legyen az ősz, a tavasz, a bánat, az öröm és szólaljon meg az írás magától, int amikor a szél megzendül a nyárfák sudarában” – így vallott írói eszményéről. A szabad természetben otthonra találó ember kalandjait gyűjti össze „A magam erdeiben” című, eddig kiadatlan elbeszélésgyűjtemény. Maga a vidék, a felejthetetlen bolyongások vadona szól itt hozzánk költői tisztasággal, a teremtett világ tudósa és féltő barátja lírájával. Ízes, tiszta nyelven, a született elbeszélő megnyerő hangján.

Azt kell hinnem, Fekete István boldog író volt. Ifjúságát mindvégig megőrizte, nem kellett visszaálmodnia magát. Írásai megtalálták az utat olvasóinak sokaságához, a jövő hordozóihoz, a fiatalokhoz, s az idősebb nemzedék nagy részéhez is. Így ér el, testi elmúlása után is a holnapba. Könyvei ma is élnek, széles közönség forgatja, várja új kiadásukat. És ennél többet író nem álmodhatik meg.

Vidor Miklós

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu