Zámbó zsoltár

A művészet számos titka közül az egyik legszembetűnőbb, hogy az mindig egyfajta alázat gyümölcse. Ha jól megfigyeljük, az alkotó képzelet kifejezésének anyagáért mindig földig hajol, mintegy megismételve Isten teremtő gesztusát. Pilinszky János

Talán nem szentségtörés Pilinszkyvel kezdeni egy ilyen „földközeli” témát. Talán, mire a végére érek, kiderül, miért éppen ez jutott eszembe.

Azt már régóta tudom, hogy a televíziót már bekapcsolni is kész elemi csapás. Nem csak egyszerűen a sokat hangoztatott erőszak, az elvtelen és erkölcstelen hősök térhódítása miatt. Szinte minden óvatlan kapcsolással újabb és újabb ízlésromboló erők vad tombolását szabadíthatjuk magunkra.

Aztán mégiscsak kézbe kerül ez a modernkori kínzóeszköz, ez az ezredvégi gyilok: a távkapcsoló. Kitt-katt. Néhány villanás egy jóféle kung-fu filmből. Katt. József már az 50 ezer forintos kérdésnél tart, s most kétségbeesetten hívja sógorát, ugyan mondaná már meg, „Ki a legnagyobb magyar” A) Jakupcsek Gabriella, B) Pálffy István, C) Széchenyi, D) Friderikusz Sándor. Kockáztatott és nyert! Katt. José Domingo még mindig nem biztos érzelmeiben Magdalena iránt. A lány eközben küzd a szegénységgel, mert nem tudja még, hogy a milliárdos fogpiszkáló-gyáros törvénytelen gyermeke. (A szappanoperákkal kapcsolatban több őszinte érdeklődő kérdés is fel szokott merülni bennem: Hát senki sem ismeri a saját szüleit? Mindig csak a nők indulnak szegény sorból? Mikor lesz egy sorozat címe férfinév? stb. Az élet nagy kérdései. Mindig megválaszolatlanul, mert lesújt a távkapcsoló.) Katt. Rex felügyelőt előléptették rendőrparancsnokká, s azonnal felgöngyölítette a mócsingoscsont-csempészbanda szövevényes bűnszervezetét. Katt.

Egyszerre csak hirtelen minden más lesz. A képernyőt megszállja az áhítat, a szemek sarkában könnycsepp-kezdemény csillan. A stúdióban ülők csillagszórót gyújtanak a meghatottság jeleként, s a képernyő előtt ülők is alig bírnak magukkal. A családtagok egymásra borulva zokognak, s megígérik, hogy ezentúl minden másképp lesz. Apa nem veri meg anyát, a gyerek is többet jár majd az iskolába, mint mellé. S mindez egyetlen felcsendülő hang miatt: „a király” szólt hozzánk. Jimmy aranyszínű öltönybe burkolva énekli, „hogy aszongya”: nézz le ránk Uram, bűnösökre, meg bocsáss meg Istenünk, meg ilyesmi. (Idézet csakis nem szó szerint, mert a döbbenet odaszegezett a fotelba, az élmény hatása alatt nem tudtam egy tollig elvánszorogni.) És így tovább, az aranyba futtatott, lufikkal hintett színpadot betölti a Zámbó zsoltár. Segíts hát Istenem!, s a miniszoknyás vokalista lányok nagy átéléssel visszhangozzák: -stenem, -stenem!

Már régebben is határozottan éreztem: ennek az embernek a hétről-hétre való megjelenése „a dobozban” kimeríti a zaklatás fogalmát, előre megfontolt szándékkal és folyamatossággal súlyosbítva. De persze vessen mindenki magára, nem kötelező minden sületlenséget megnézni. Nem is erről van szó. Még csak nem is az én érzelmeim és túlfejlett érzékenységem bántalmazásáról. Hanem arról a szomorú tényről, hogy a „bármit bármivel szabadon” eszme arcul csapja az igényszintet.

A dolog annyiban válik érdekessé, amikor egyházon belül is sokan hangoztatják a rosszul értelmezett „nyitottság” jegyében, hogy csak az a fontos: legyen őszinte. Ezen a ponton ugyanis mindjárt felmenthetnénk a fontos dolgokból televíziós szemetet előállító énekest, mondván: senki sem kérdőjelezheti meg őszinteségét. Szólhat szívből a hang, s igazán mindegy, hogy mások mit görcsölnek felette. Jogos a bőgés. A dolgok mélyére ásó ember azonban nem hiheti komolyan a „puszta őszinteség” elvét. Mert minden, ami vallási természetű vagy tartalmú művészet (zene, képzőművészet, építészet stb.), az anyagba testesült imádság is egyben, s mint olyan, egyáltalán nem mindegy a hogyanja. Talán sokan nem értenek velem egyet, de én a fékevesztett „hurráörömködjünk” hangulatban fogant egy-két igen-igen bárgyúcskára sikeredett gitáros énekünket is bántóan átgondolatlannak érzem. Mert bármilyen a műfaj (mert az tényleg igazán majdnem mindenféle lehet), az igényességet nem dobhatjuk el. Az elrettentő példa árnyékában kérek minden alkotó embert, hogy a vallásos művészet (ha ugyan van ilyen, hiszen éppen Pilinszky szerint nem az irodalom lehet vallásos, hanem az író és a költő, aki „műveli”), az egyházi művészet soha ne adja meg magát a leegyszerűsítésnek, a bárgyúságnak, az infantilizmusnak, a fröccsöntött negédességnek, a mű bájnak! Legyen bennünk (alkotóként és „fogyasztóként” is) abból az alázatból, amit az ilyesféle ima megkíván! Különösen most, amikor Karácsony már annyira közel!

Vasbányai Bőhm Ágnes

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu