A hangya

Csipegetjük a szőlőt s hallgatjuk a hegedűt. Egy szál cigány, a Zsiga muzsikál a sárgalombú körtefa alatt. Rózsika néni kirakott egy asztalt a gangra is, azt üljük körül. Amolyan utószüretnek is lehetne nevezni az őszi vigasságot, de több annál: Miska bácsi és Rozi ángyi ötvenedik házassági évfordulója. Erre emlékezünk szűk családi körben.

Én is csak itt szereztem tudomást erről tegnap este, amikor bekukkantottam a régi ismerősöket üdvözölni Baranyából jövet. Több évtizedes barátság fűz a családhoz; amikor errefelé jártam riportúton, mindig itt töltöttem meg a demizsonokat. „Talán maga még emlékszik arra a szüretre is, amikor mi egybekeltünk!” – töltöget a pohárba a házigazda. „Nem tartottunk nagy lakodalmat, hiszen akkoriban még kulákoknak számítottunk… Rozi ángyotok rágódott is emiatt sokat, mondogatta aztán, hogy lám, mégis nekem volt akkor igazam, aki reménykedtem. Az a világ is elmúlt. Mert minden elmúlik. Mi meg itt vagyunk! Hát erre inni illik!…”

Iszogatunk, a Zsiga, a faluvégi cigány meg egymagában húzza a körtefa alatt. Nem hívta senki, de ő tudja, mi az illendőség: zokogtatja a nótát a vonó alatt. Ismeri mind és sorra veszi a gazda kedvenc nótáit. Ezt hallgatjuk, miközben azon tűnődöm, hogyan is találta meg egymást abban a szörnyű, embertelen világban ez a két jámbor, béketűrő parasztember itt a baranyai dombok között?

„Tudja, összehozott bennünket az emberség – mondja Rozi ángyi, aki néhány percre mellém telepedve átfogja a vállam. – Nem, nem a szerelem, jól értette; az emberség. Mert az mindennél többet jelent. És egy parányi köze volt hozzá a költészetnek is. Így már érti? – néz rám huncut mosolyával az asszony. Persze, nem értem, de kiürítem a poharam, mint aki nagyon is érti. Közben gondolkozom. Költészet? Honnan keveredett ide a szőlődombok közé a költészet? A vers? Mert arról van szó mint kiderül – egy régi versről, amit magam is ismerek.

Miska bácsi friss bort hoz a pincéből, a tavalyi óbort iszszuk, Zsiga cigány közelebb sündörög, itt van már a gangon, karnyújtásnyira.

„Melyik versről is volt szó?” – teszem fel a kérdést ártatlanul. Pedig jól tudom, mert beszéltünk már egyszer erről. Fekete Lajos egyik szép verse megakadt Miska érzékeny lelkében. Pécsett olvasta, „A megbocsátás verse” volt a címe. Néhány sorát fejből tudom ma is idézem hát: „Hangyák jönnek mostan, amiket egykor eltapostam és szólnak: a mi életünk csak egy kis hangyaélet, ne haragudj, hogy utunk utadra tévedt…”

„Így volt?” – nézek rá kérdőn. Bólint: Így. Aztán elmondja újra annak a feledhetetlen napnak a történetét. Ültünk a szőlőben, Roziéknak is abban a dűlőben volt a szőlőjük… Állt ott egy kis pad az útkanyarban. Ismertük már egymást, leült hát mellém Rozi. Fáradtak voltunk, a munkából igyekeztünk hazafelé. Nem sokat beszéltünk. A fáradt embernek nincs kedve beszélgetni… Fel se nagyon tekintettem, s így észrevettem, hogy egy hangya igyekszik felém nálánál ötszörte nagyobb teherrel. Siet egyenesen a lábam irányába… Nekem akkor hirtelen, magam se tudom miért az a vers jutott az eszembe. Felemeltem hát a lábam, hogy utat engedjek a hangyának… Ez volt az a pillanat!…

„Én ott ültem mellette és én is a hangyát néztem. Én nem ismertem a verset – veszi át a szót Rozi csendes hangon. Ültem csak mellette a padon és láttam közben, hogy cipekedik a hangya, s azt is, hogy Miska felemeli a lábfejét. Utat enged neki… Valami összeszorította a torkom. Ha rálép akkor a hangyára, akkor én felugrok és elszaladok. Talán sose találkozunk többé… De nem lépett rá. Megvárta, amíg a hangya átment a talpa alatt. És akkor én… magam se tudom, hogyan történt, rátettem a tenyerem kemény, barna öklére. Ő meg szótlanul átölelt és megcsókolt. Hát ez volt a mi eljegyzésünk… A verset csak később hallottam tőle, s megértettem a lelkét. Azt is megéreztem, hogy abban a hajszolt világban meglelhetem a nyugalmam mellette…. Nem is engedtem el azóta a kezét. Ötven éve ennek…”

Zsiga már ott áll közvetlenül az asztalunknál, s csak arra vár, hogy intsen felé a gazda, s máris felsír a nóta, a lelket melegítő, az egész világot magához ölelő, Miska bácsi szívéből fakadó, az a régi, az a könnyes: „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én…”

Mert az úton végig kell mennie mindenkinek.

Illés Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu