Golgota - ötvenöt kopjafával

Mosonmagyaróvári séta - a sortűz egyik tanújával

Ami 1956. október 26-án történt, az történelmi sebet ütött a nyugat-magyarországi városon... Az ávósok belelőttek a laktanya elé vonuló ezres tömegbe. (Hasonló szörnyűségekre az ország számos településén sor került...) Halottak és sebesültek sokasága maradt a füves térségen. Az áldozatok száma máig bizonytalan. Anyakönyvi hitelességgel 55 személy halála igazolható, a város emlékezete 105 halálos áldozatot és kétszáz sebesültet emleget. Ezt a véleményt osztja dr. Székelyhidi László nyugdíjas belgyógyász főorvos, aki akkor éppen besorozott katonaorvosként egy műszaki alakulatnál szolgált Mosonmagyaróvárott. Vele jártuk végig a város ‘56-os helyszíneit.

Golgota - Rieger Tibor alkotása

Székelyhidi doktor a városi ‘56-os egyesület egyik aktív tagja. Útközben először erről beszél:

A Gyásztér - háttérben az egykori ávós laktanya

"Az egyesület 1992-ben alakult, akkor 100-120 aktív tagja volt - köztük az egykori áldozatok és hozzátartozóik. Feladatunknak éreztük, hogy valamiféle segítséget kaphassanak az ötvenhatos özvegyek és árvák. Erre egy alapítványt is létrehoztunk, amely azonban 2001-ben forráshiány miatt megszűnt. Az egyesület még működik, de a politikai ťellenszéljárásbanŤ egyre csökken a súlya, ma mintegy negyvenen vannak az aktív tagok, mind kevesebben vesznek részt a megemlékezéseken is. Nemcsak érdektelenségről van szó, hanem félelemről is. Talán elárul ennek okáról valamit, hogy a városnak három cikluson át az egykori MSZMP-s párttitkár volt a polgármestere, és a több ezer embernek munkahelyet biztosító timföldgyár többségi tulajdonosát Gyurcsány Ferencnek hívják... Az október 1-jei önkormányzati választás végre friss levegőt sodort a városba, a polgári oldal került többségbe a képviselő-testületben, és az új polgármester, Szabó Miklós ugyancsak a nemzeti oldal jelöltje volt..."

Székelyhidi doktor a mártírok emléktáblája előtt

Az első színhely a Lajta folyó egyik ága mellett álló vár. Ennek területén található a - ma éppen a Nyugat-magyarországi Egyetem keretében működő - mezőgazdasági akadémia főépülete. A bejárattól nem messze, a fűben egy márványlapon fekvő, fiatal bronz emberalak emlékeztet arra a hat akadémistára (Horváth Gyula, Nagy Árpád, Pintér Gizella, Szalai István, Varga Erzsébet és Wesztergom Imre), aki a sortűz áldozata lett.

Az akadémista áldozatok emlékműve

A tűzparancsot kiadó ávós parancsnok, Dudás István pere hosszan húzódott, végül 1997 nyarán született meg az elsőfokú ítélet. Az elsőrendű vádlottat több ember ellen elkövetett emberiség elleni bűntettben találták bűnösnek, és ezért három év fegyházbüntetést kapott - amelyet (egy korábbi amnesztiarendelet értelmében, magas kora miatt) nem kell letöltenie. A másodfokú eljárás idején a vádlott elhunyt.

A tragikomikusan enyhe ítélet csalódást és felháborodást keltett nemcsak az egykori áldozatok hozzátartozói, hanem a jogállamiságot igazi értéknek tekintők körében is. Ha a tömeggyilkosok ítéletét összevetjük a 2006. szeptemberi "események" alkalmával előállítottakat fenyegető, sok esetben sokkal súlyosabbnak ígérkező elmarasztalásokkal, akkor minden okunk meglehet a jogállamiságban való kételkedésre.

Minderről már a városháza és a bíróság felé sétálva mesél Székelyhidi László.

"Október 25-én az akadémisták a pesti eseményeket hallva már kivonultak, de a város lakói ekkor még nem csatlakoztak hozzájuk. Egy kollégám viszont szemtanúja volt, hogy röviddel előttük egy teherautónyi fegyveres is érkezett az ávós laktanyából, akik a pártbizottság zárt ablakai mögül figyelték őket. De ekkor még nem történt semmi.

Másnap reggel aztán a Kühne-gyárból, a Mofém gépgyárból, a Hunyadi szakközépiskolából, a gimnáziumból és az akadémiáról kisebb-nagyobb menetek érkeztek a város központjába, Kossuth-nótákat énekelve. A bíróság előtt már elég jelentős tömeg gyűlt össze, néhányan bementek az épületbe, és ki is hoztak néhány fogva tartottat.

Innen a timföldgyár felé indultak, és onnan visszafelé a két-háromezres tömeg útja az ávós határőrlaktanya előtt vezetett el. Látták, az épületen még kint van a vörös csillag. Látták a laktanya előtt frissen ásott lövészárkot és a kihelyezett három géppuskát is. A tömeg lassított, csak néhány ťparlamenterŤ ment tovább, és felszólították a kapuőrséget, hogy távolítsák el a vörös csillagot. Az őrök közölték: legfeljebb parancsra. Nem baj, mondták a ťparlamenterekŤ, megteszik ezt szívesen ők, ahogy a gyárakról és középületekről is leszedték már korábban.

A fegyvertelen tömeg lassan, gyanútlanul közeledett. És akkor minden előzmény nélkül iszonyatos sortűz zúdult az emberekre: az ablakokból, a kerítés mögül, az épület előtti lövészárokból. Legalább fél percig lőtték a tömeget, és hullottak közéjük a kézigránátok is... Az emberek a földre vetették magukat, aztán menekülni kezdtek, és ekkor jött a második sorozat. A halottak és a sérültek közül nagyon sokan a hátukon kaptak sebet, menekülés közben..."

Gyásztérnek hívják ma ezt a térséget az egykori laktanya előtt. 1989-ig a népharag áldozatául esett ávósok emlékműve állt itt, 1991 óta pedig Rieger Tibor szobrászművész megrendítő alkotása, a Golgota. A kereszt már üres, a rajta átvetett leplen egy szám, 1956, Jézus teste a kereszt alatt fekszik, Mária és János térdelnek mellette. A tér hoszszában pedig 55 - Horváth Tibor és Németh Alajos faragta - kopjafa.

"Tizenegy óra körül dördült el a sortűz. Én akkor a műszaki alakulat laktanyájában voltam. Amint hírét vettem a történteknek, előállíttattam a mi mentőautónkat, a sofőrt és az egészségügyi katonát. Nem akartam önhatalmúlag intézkedni, ezért telefonon felhívtam az éppen a tanácsházán tartózkodó parancsnokomat, Ambrus őrnagyot. Ő azt mondta, ne menjünk sehová, mert újabb események várhatók, már ott is hatalmas tömeg áll az épület előtt. Ekkor azonban már saját felelősségemre - végül is orvos voltam - a mentőautóval a helyszínre robogtunk. Iszonyú látvány fogadott: emberi testek feküdtek vagy vergődtek a vértől fölázott földön. Mire odaértünk, a sebesültek nagy részét a civilek, a környékbeliek teherautókkal, kerékpárral már elvitték a kórházba, a halottak közül sokan nemzetiszínű zászlókkal letakarva feküdtek. Sorra jártam a mozdulatlanul fekvőket, ki él még közülük. Két fiatalembert találtam: súlyos fejsérüléssel. Hevenyészve elláttam őket, és mentővel rohantunk velük a városi kórházba.

A látvány itt is szörnyű volt: a holttestek ott feküdtek sorban a fal tövében: a gazdasági igazgató és a főkönyvelő igyekezett megállapítani a személyazonosságukat, írták a névsort, az én két sebesültemet fölvittük az első emeletre, ott volt akkor a sebészet. A folyosókon mindenütt vérző emberek, folyt a vér a kövezeten, már érkeztek rokonok, sírtak, jajveszékeltek, szinte minden orvos itt dolgozott. Természetesen én is ott maradtam. A sebészek operáltak, mi, többiek a sérülés súlyossága szerint osztályoztuk a sebesülteket, elláttuk a kisebb sérüléseket - vagy éppen megállapítottuk, hogy már késő, őt már nem kell megoperálni...

Hajnalig dolgoztunk, és igazán csak akkor tudtuk megkérdezni egymástól, hogy tulajdonképpen mi történt, miért történt."

Ma annyit tudunk: az elrettentés volt az ávósok célja a sortűzzel. Látták, hogy megmozdult a tömeg, és tudták, a tanácsháza előtt is egyre többen vannak. A laktanya mellett egy munkásszálló volt. Később azt híresztelték, hogy onnan lőttek először a gépfegyver mellett kuporgó ávósokra, ezért ők azt hitték, felfegyverzett tömeggel állnak szemben, és védekezniük kell. Erre vonatkozóan azonban Dudás István és társai, illetve védőik a perben semmiféle bizonyítékkal nem tudtak szolgálni. - Kegyetlen és esztelen vérfürdő volt, semmi más.

26-án délután a Győrből érkező nemzeti bizottmány képviselői nyomán néhány fegyveres is bejutott az ávós laktanyába, akik felháborodásukban agyonverték az első, kezük ügyébe került ávós tisztet. (Dudás néhány tiszttársával akkor már elmenekült.)

"Másnap, 27-én reggel hatalmas tömeg gyűlt össze a tanácsháza előtt. Tudták, egy ávós tiszt oda menekült. Amikor hallotta, hogy a tömeg tódul föl a lépcsőn, kivetette magát az ablakon. A kórházban is ápoltak - és védtek a népharag elől - egy megvert ávós tisztet. Ambrus őrnagy, a parancsnokom, egy tisztességes katonatiszt, akit akkor már a nemzetőrség vezetőjévé választottak, nem látta át a helyzetet, és kiállított egy olyan papírt, amellyel ezt az ávóst kihozhatták a kórházból - a szerencsétlen egy fára fejjel lefelé fölakasztva végezte. Ambrus őrnagy tizenöt év börtönt kapott. 1963-ban megtört emberi roncsként szabadult az akkori amnesztiával. Az igazság megköveteli, hogy szót ejtsünk erről is: hogy voltak, akik - talán apjuk, gyermekük vagy feleségük esett a sortűz áldozatául - indulatukban olyasmire ragadtatták magukat, amit Isten bocsásson meg nekik..."

Székelyhidi doktort is - aki időközben megkapta a leszerelési okmányát - kihallgatták az eseményeket követően a kiegészítő parancsnokságon. Azt próbálták rábizonyítani, hogy az ő alárendeltségébe tartozó katonai mentőautó tört utat 26-án délután az ávós laktanyába behatoló fegyvereseknek. Végül felmentették, hiszen tanúk sora igazolta, hogy ő akkor a kórházban életeket mentett.

A sortűz áldozatai mellett további öt halottja volt Mosonmagyaróváron a forradalomnak - a megtorlások következtében. Sopronkőhidára kerültek, ott is haltak meg, jeltelen sírba hantolták el őket. 1991-ben Székelyhidi doktor - aki akkor az MDF parlamenti képviselője volt - szervezte meg ünnepélyes újratemetésüket, amelyen Antall József tartott gyászbeszédet. A múlt vállalása tesz egy népet nemzetté - mondotta akkor a miniszterelnök.

Neki akkor még a múlt letagadói ellenében kellett fogalmaznia ‘56 történelmi valóságának és jelentőségének védelmében. Akkor talán még senki nem gondolta, hogy hamarosan eljön az idő - 2006-ra eljött -, amikor a múlt kisajátítói ellen kell védelmeznünk 1956 magyar forradalmát.

Szöveg és kép:

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu