Mészáros István

A remény forradalma volt...

Fényképek és érzések 1956-ból

Nézegetem a forradalom fényképeit albumokban, kiállításokon, tévében, újságban: szinte mindegyik valamiféle keserves, fájdalmas érzést sugall. Romos épületek, sebesültek, halottak, mindent legázoló tankok, kattogó géppisztolyok, robbanó Molotov-koktélok és más effélék.

Igen, ez is volt, sokak számára szomorúság, szenvedés, vér, halál.

Ha behunyom a szemem - a keserűség érzése mellett -, bennem egészen más érzést kelt a forradalomra való emlékezés: elsősorban az örömét. Hatodik éve voltam akkor a Kertész utcai iskola tanára, s úgy éltem benne a forradalomban, mint bérmelyik akkori átlagember: a tömeg egyik szürke tagja a sok közül. Tanítási szünet lévén jártam a helyszíneket, sokadmagammal hoztuk-vittük a híreket, olvastuk-terjesztettük a szórólapokat, hallgattuk a tömeggyűlések szónokait, fogalmaztuk a követeléseket, tüntettünk, lelkesítettük-buzdítottuk egymást, segítettünk, ahol és akinek kellett, s valami nagyon jó érzés töltött el akkor engem (és sokakat másokat): újra lehetőségünk lesz a szabadságra hitben-vallásban, szólásban, nyilvánosságban, egyesületekben, sajtóban - mindabban, amitől korábban a kommunista hatalom megfosztott bennünket! Valami nagyon jó, melengető érzés volt ez: megszabadulva az elmúlt sanyarú évtized árnyaitól, reménytelinek láttuk a jövőt. Számomra ez az ötven évvel ezelőtt átélt nagy történelmi esemény az öröm, a remény forradalma volt.

A diktatúra pusztulását kívántuk mi is, naponta nagy számban összeverődött városlakók; az ellenség távozását követeltük - mindenkiét: pártfőnökökét és udvartartásukét, karhatalmistákét, ügynökökét, idegen hadseregekét. Akkori lázas beszélgetéseinket, vitáinkat ma felidézve is érzem: mélységes harag élt bennünk elnyomóink iránt, jogos, bibliás "szent harag". Mi is határozottan akartuk viszszavonulásukat, felelősségre vonásukat. De - szórványos kivételektől eltekintve - nem a gyűlölet hangja szólt belőlünk velük szemben, hanem a rajtuk való szánakozás és a méltó megvetés. Az 1956-os forradalom Magyarországának lakossága nagyobbrészt még vallásos volt (az évtizedes erős keresztényüldözés ellenére!), s a krisztusi ellenségszeretet megnyilvánulásának sok szép példáját mutatták fel a forradalom napjai (a plébános rejtette el a menekülő párttitkárt; vidáman barátkoztak magyar fiatalok a szovjet tankok katonáival stb). Az elnyomott, de mégis elevenen élő egyház közösségének erkölcsi ereje tette, hogy ez a forradalom a harag forradalma volt, de nem a gyűlöleté.

Sokan tülekednek manapság: ők csinálták a forradalmat, nekik köszönhetők az eredményei. Nem tagadható, hogy az egyes társadalmi csoportok akkori néhány vezető egyéniségének komoly szerepe volt a történések alakulásában. De semmit sem tehettek volna, ha nem áll mögöttük az ország lakosságának jelentős része. Máig maradandó élmény számomra akkori járás-keléseim tapasztalata: az addig megfélemlített, másokkal szemben bizalmatlanná, bezárkózottá vált emberek mennyire megnyíltak, elmondták egymásnak érzéseiket, vágyaikat, kívánságaikat, s csoportokba verődve beszélgettek, vitatkoztak, terveket szőttek, álmodták a jobb jövőt, ugyanakkor éltek a megnyíló sokféle, a forradalom ügyéért váló helyi tevékenységi lehetőségekkel, cselekvési alkalmakkal. És a különféle felfogású, származású, világnézetű, pártállású, korábban szemben álló emberek szót értettek egymással, ami azután közös tettekben nyilvánult meg. Sokfélék, szerteágazóak voltak az elképzelések, a tervek, a kívánságok, mégis a lényegben egyetértett az ország jelentős része: nem akarunk többé sem kommunizmust, sem szocializmust; egy szabad, független országban akarunk élni; saját magunk akarjuk meghatározni sorsunkat, saját magunk akarjuk kijelölni az ország tisztségviselőit, akik majd az egész magyar társadalom érdekében kötelesek tevékenykedni. S egyetértés volt abban is, hogy összefogásra, közös cselekvésekre, egymás iránti szolidaritásra van szükség a különféle emberek, csoportok, rétegek között, hogy megindulhasson az ország a legfőbb közös cél irányába. Bár fél évszázad eltelt azóta, mégis erős bennem ma is a jóleső érzés, akkori élményeimre gondolva: ez a forradalom az összefogás forradalma volt.

Vajon közvetítik-e mindezeket az érzéseket a forradalom viharos napjaiban készített, lassan megsárguló fényképek?

A forradalom leverése utáni időszakban iskolai osztályom úgy határozott, velem együtt, hogy minden hónap 23-ikán a magyaróra előtt egyperces néma felállással emlékezünk a nagy eseményre. Így is történt november, december és január 23-án. Számos fiú gyertyát is hozott, meggyújtottuk azokat. Februárban már nem került rá sor, az új igazgató betiltotta. De az öröm forradalmának, a harag forradalmának, az összefogás forradalmának gyertyafényei emlékeinkben a következő évtizedekben is tovább pislákoltak bennünk, a felnőtté, férfivá érett diákokban, az öregedő tanárban, és nagyon sokakban, szerte az országban.

E pislákoló fényeket napjainkban tálán érdemes lenne felszítani, nagyobb lángra lobbantani.

(A szerző neveléstörténész, az ELTE nyugalmazott tanszékvezető tanára.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu