Igen, érdemes volt!

Október 23-án negyven fokos lázzal feküdtem a VIII. kerületben lévő Bíró Lajos utcai lakásomon. Éjjelenként, és később nappal is, hallottam a lövéseket, a géppuskasorozatok kattogását, a kézigránátok és más lövedékek robbanásait. Nehéz leírni azt a felemelő lélektani hatást, amelyet mindnyájan éreztünk, a lelkesedést, amikor a "lehetetlen" megtörtént: egy rabságban élő nemzetet megcsapott a szabadság szele.

Szinte érthetetlen volt, hogy egy idegen megszállás alatt álló, állig felfegyverzett rendőrállamban ilyen forradalom megtörténhetett. A falvakból teherautókkal hozták a fővárosba az élelmiszert, melyet az utcákon ingyen osztogattak, a kórházakban éjt nappallá téve ápolták a sebesülteket, akármelyik oldalon harcoltak is. A betört kirakatokat nem fosztotta ki senki. Az ország egy emberként mutatta meg, hogy meg akar szabadulni bilincseitől, magához vonzva sokakat azok közül is, akik eddig a rabságot szolgálták.

A forradalom kirobbanása után pár nappal tankok és páncélautók dübörögtek el a házunk előtt. Kilestem az ablakon: éppen egy páncélautót láttam, amely felülről nyitott volt. 10-12 fekvő és puskáikat lövésre tartó szovjet katonát pillantottam meg a páncélautóban. Az egyik észrevett. Azonnal visszahúzódtam. Talán rám is lőtt volna, ha közben a jármű el nem halad házunk előtt. Esténként szabadságharcosok haladtak el a járdán a házak tövében, géppisztolyaikat vállukon vitték. Néha félhangosan egy-egy vezényszó is hallatszott. Legtöbbször fiatalok voltak, talán egyetemisták vagy munkásifjak. Nem lehetett meghatottság nélkül nézni azokat a tizenéveseket, akik életüket kockáztatták hazánk szabadságáért. Szerzetesi elöljáróink, akikkel ekkor, a szétszóratás idején is kapcsolatban voltunk, nem engedték meg, hogy mi fegyvert fogjunk. Így csak imáinkkal, illetve véradással, kórházban segítséggel és tüntetéseken való jelenlétünkkel mozdíthattuk elő a forradalom ügyét.

Tudtam, hogy nem messze tőlünk van a Nagyvárad téri Szent István Kórház, ahol volt novíciustársam, Miklósházy Attila műtősként dolgozott. Mikor jobban lettem, elhatároztam, felkeresem őt, hogy a véradást gyorsan elintézhessem. A kórházhoz közeledve elhagyott, kiégett autókat láttam, az utcákon sok helyen felszedték a macskaköveket, és azokból csináltak torlaszokat a szabadságharcosok. Sok ház ablaka ki volt lőve, középen kivágott nemzetiszínű zászlók díszítették az épen maradt ablakokat. Már csak száz méterre lehettem a kórháztól, amikor egy szovjet tank jelent meg, a tornya körbe-körbe forgott, és a házakra irányította ágyúcsövét. Halálfélelem tört rám, de mentem tovább. Mindkét kezemet kivettem zsebemből, senki se hihesse, hogy fegyver van nálam, és szépen nyugodtan haladtam a kórház bejárata felé. Egy-két perc alatt átjutottam a veszélyzónán, sietve hálát adtam Istennek, hogy nem lőttek rám, és megkerestem Attilát. Csakhogy ő azzal fogadott: ha most gyógyultam fel az erős influenzából, nem adhatok vért. Csalódottan tértem haza, hogy ennyivel sem tudom támogatni a forradalmat...

Később távolabbra is merészkedtem lakásomtól: különösen a Nagykörút és az Üllői út kereszteződése mutatta a heves harcok nyomait. Ennek közelében több kiégett szovjet tankot láttam, mellettük halott, feketére égett szovjet katonákkal. Imádkoztam értük is, és a forradalom minden áldozatáért. A Kálvin téren egy hatalmas ládában pénzt gyűjtöttek az elhunyt szabadságharcosok hozzátartozói javára. Csodálkozásomra, a pénzgyűjtő ládát senki sem őrizte. Amíg a szabadságharc győzni látszott, az emberek erkölcsi nívója hihetetlenül magas volt.

Amikor Mindszenty bíborost a szabadságharcosok kiszabadították, állítólag látni kívánta azokat a dokumentumokat, melyeket az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) őrzött a római katolikus klérusról. A hivatal 1956-ban egy pasaréti villában volt. Boór János, aki akkor egyetemista, de titokban jezsuita növendék is volt, felhívott telefonon, és megkérdezte, hajlandó vagyok-e segíteni abban, hogy Mindszenty kívánsága teljesüljön. Természetesen igent mondtam. Egy nyitott, szabadságharcos teherautón mentük, talán tízen, a helyszínre. Az akció sikeres volt, az akták végül is eljutottak Mindszenty bíboroshoz, aki ennek alapján tudta, hogy kik voltak beépítve a kommunista rendszer által a katolikus papság tagjai közül.

Amikor új szovjet csapatok érkeztek 1956. november első napjaiban, a szabadságharcosok nem tudtak ellenállni a túlerőnek. A forradalom leverése csak idő kérdése lehetett. Sokan a menekülést választották. Megbízható becslések szerint körülbelül 200 ezer magyar hagyta el a hazáját, köztük - elöljáróink utasítására mi is, fiatal jezsuita növendékek. Felmerülhet a kérdés: hát érdemes volt? Ha a keresztény hit szemével nézzük az 1956-os forradalmat, a válasz egyértelmű: igen. Mindenki, aki az igazságért, a szabadságért, a felebarátjáért áldozza életét, titokzatos módon Krisztusról tesz tanúságot, az ő áldozatában részesedik. A "búzamag sorsát" veszi magára, amely elhal, de sok termést hoz.

Nemesszeghy Ervin SJ

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu