"Akik holnap halnak meg érte"

Pápai Lajos püspök visszaemlékezése

1956 őszén kezdtem meg második osztályos gimnáziumi tanulmányaimat. Előtte a nyár jó részét, mint minden évben, Lébényben töltöttem. Ott már találkoztam bizonyos jelekkel, melyekről természetesen nem tudhattam, hogy a forradalom előszele, de az addigi korhangulathoz képest határozott változást jeleztek. A gazdák összegyűltek, s követelték a beszolgáltatás megszüntetését. Érezni lehetett, hogy valami készül.

Október 22-én Gerő Ernő beszédét meghallgattuk a rádióban. Kemény, gúnyos hangjával olajat öntött a tűzre. Másnap kitört a forradalom, s annak a néhány napnak a hangulata, amikor úgy tudtuk, úgy éreztük, győzött a forradalom, elmondhatatlan.

Életünkben első alkalommal beszélhettünk szabadon, mindenki az utcán tartózkodott, ledöntötték a kommunista emlékművet, visszahozták a keszthelyi Fő térre a korábbi Festetics-szobrot, mely mellett - köztük magam is - éjjel-nappal őrséget álltunk. Utána pedig az országútnál fölállítottak egy szobrot a forradalom napjaiban, melynek még csak a gipsz változata készült el, később öntötték volna ki: egy rab, aki kitárja a kezét, melyen elszakított láncdarab lóg. Az aláírás pedig az volt: "A hősöknek, akik meghaltak a szabadságért - azok, akik holnap halnak meg érte." A templomban hálaadó szentmisét mutattak be. Mindenki boldog volt.

Emlékszem, nagy várakozással hallgattuk Mindszenty József beszédét. Nekünk akkoriban még nem volt rádiónk, a nagynénémnél jöttünk öszsze, s a bíboros szavai nyomán megállapítottuk, úgy látszik, valóban megkezdődik a normális élet. De bizonytalanságot okozott, hogy a beszéd folyamán lövöldözés zaja szűrődött be az adásba. Másnap aztán, negyedikén, amikor vasárnap reggel misére mentünk, már sírtak az emberek, s riadtan mondogatták egymásnak: az oroszok bevonulnak Pestre.

Azután bevonultak Keszthelyre is. Kezdetben a fölállított szobrot nem merték elvinni, majd csak 1957-ben távolították el. Úgy tudom, végül megmaradt, s ma az egyik múzeum raktárában található.

A Szabad Nép helyett megjelent a Népszabadság. Azt az elhatározást tettem, amíg ez a rendszer tart, nem olvasok újságot. Sokáig nem is vettem kézbe semmilyen sajtót, talán majd csak Budapesten, spirituális koromban hagytam föl ezzel. Bennünk élt a fájdalom, hogy megszállták az országot, a magyarországi kommunisták pedig dicsőítették a megszállókat, s ez hátborzongató félelemmel töltött el.

Az 1956 utáni megtorlások valódi mértékéről csak a rendszerváltozás után értesültem. Hallottunk, tudtunk az elhurcolásokról, kivégzésekről, de arról nem, valójában hány embert érintett ez. Aki tudott is valamit, félelmében hallgatott.

Korábban is féltünk. Lébényben a nagyapám az ötvenes évek elején kuláklistára került, s egyik unokatestvéremmel mentünk a nyári szünetben az utcán, amikor szembe jött egy férfi, akinek az unokatestvérem így köszönt: Csókolom, bácsi. Hozzánk megy? - Nem, nem hozzátok. - Ki volt ez, kérdeztem, mire unokatestvérem azt válaszolta: a végrehajtó. Reggelente a rádiót bevetették az ágyba, hogy ha jön a végrehajtó, ne találja meg. S a folyamatos beszolgáltatás kényszere... Nagyapámat nem egy alkalommal berendelték a tanácsházára, kihallgatásra, de végül börtön és kitelepítés nélkül megúszta. A lovát elvették, utána pedig megbüntették azért, mert nem volt fölszántva a földje...

1956 után öcsém egyik osztálytársa, Pintér Laci, aki később Ernő néven ferences szerzetes lett, átjött az egyik délután hozzánk, azzal, hogy náluk házkutatás volt, sikerült valamit kimentenie, dugjuk el. Megijedtem, azzal, hogy átjött, esetleg ránk is fölhívja a figyelmet. Már kisgyerekkorban ennyire belénk ivódott a félelem, a rettegés, a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség érzése.

Megőriztem azt a kis újságot vagy inkább röplapot, melyet korábban, egyik lébényi nyaralásom alkalmával tettem el. A falu fölé ugyanis repülőgépek érkeztek Ausztria felől, s azok szórták ezeket a papírlapokat, melyeken az szerepelt: NEM - Nemzeti Ellenállási Mozgalom. Mindenki ezt olvasta. A forradalom idején megjelent újságokat is megtartottam. Ekkor azonban félelmemben eltüzeltem őket. Végül nem jöttek hozzánk házkutatásra...

A forradalom idején a városban nem került sor atrocitásra. A Festetics-kastélyban katonaság tartózkodott, laktanyaként működött, a katonák a forradalom napjaiban szétszéledtek, nyilván mindenki hazament. A keszthelyiek elfoglalták az üresen maradt laktanyát, s a talált fegyvereket magukkal vitték. Tüntetésre is sor került, de senkit nem bántottak azért, mert korábban kommunista volt.

Elmer István

(Részlet a szerző Te kövess engem című portrékönyvéből)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu