Erdő Péter bíboros

Magyarország 1956-2006

A kép Vasvári László Sándor munkája

Fél évszázados jubileumra emlékezünk: az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulójára. Amikor püspöki konferenciánk az idei év elején imaévet hirdetett a nemzet lelki megújulásáért, azzal a meggyőződéssel tettük ezt, hogy egy látszólag teljesen elbukott forradalom emléke nem felhőtlen örömünnep, de nem is csupán szomorú megemlékezés. Inkább felhívás és alkalom arra, hogy a következményekről gondolkodjunk, hogy Isten színe előtt őszintén és emelkedetten áttekintsük állapotunkat, megújuljunk felelősségérzetben és a Gondviselés iránti bizalomban. Az imaév eseményei mutatták, hogy a megbékélésre és az emlékezet megtisztítására az igazság és a szeretet fényében megvan bennünk a szándék. A kiengesztelődési találkozó, amelyre a szlovák és a magyar püspökök Esztergomban jöttek össze, reményünk szerint képes arra, hogy a múlt minden terhe ellenére szeretetben és együttműködésben közelítse egymáshoz térségünk népeit. Ebben katolikus hitünknek különösen nagy küldetése van.

Nagy öröm volt a nemzeti zarándokhelyek, Máriapócs és Mátraverebély-Szentkút felavatása is, ezeken a szent helyeken különleges szeretettel imádkozhatunk hazánkért és egész nemzetünkért.

Augusztus 20-án Dziwisz bíboros, Krakkó érseke Isten szolgája, II. János Pál pápa szellemében hozta el nekünk a keresztény reménység, a lengyel-magyar barátság és együttműködés üzenetét. Ugyanezt a barátságot éltük át Lengyelországban a hagyomány szerint Szent Imre herceg személyével is összefüggő Szent kereszt kolostor jubileumi ünnepségén. A barátságnak ezek a szimbolikus alkalmai felidézik az ötven évvel ezelőtti szimpátiát és azt a kölcsönös megbecsülést és szeretetet, amely ezt a két népet ezer éve összefűzi.

Imaévünk, lelki megújulásunk megrázóan szép eseménye volt a mintegy egymilliónégyszázezer magyar imafelajánlásának bemutatása a Szent István-bazilikában. Ha ennyien imádkozunk a népért, akkor Isten előtt meg is kell tisztítanunk lelkiismeretünket, vágyainkat. El kell gondolkodnunk azon, hogy mi Isten akarata és terve népünkkel, és ehhez kell csatlakoznunk mindennapi életünkben is. Ha ezt tesszük, ha így imádkozunk, akkor szilárdan bízhatunk benne, hogy meghallgatásra találunk.

Szeptember 17-én kerülhetett sor Budapesten Salkaházi Sára testvér boldoggá avatására. Nyolcszáz év után ismét Magyarországon történt ilyen esemény. A szertartás szimbolikájának, hangulatának megrázó ereje volt. Világosan hallottuk belőle a kiengesztelődés üzenetét társadalmunk számára, a szeretetben és igazságban szemlélt múlt üzenetét, amely nemcsak szörnyűségekkel és tragédiákkal terhes, hanem ott csillognak benne a hitből fakadó szeretet, hősiesség és a keresztény tanúságtétel fényei is.

De közösségként jelentünk meg Isten színe előtt akkor is, amikor október 19-én Fatimában végigjártuk a magyar keresztutat, amikor megújítottuk Szent István felajánlását, és II. János Pál pápa világfelajánlásához csatlakozva ajánlottuk országunkat és nemzetünket Mária szeplőtelen szívének. Bármit hozzon is az emberi történelem, Nagyaszszonyunk nem feledkezik meg rólunk. Az ilyen felajánlásoknak titokzatos ereje van. Sokszor utólag hasít belénk a döbbenet, hogy talán közösségileg is személyes választ kaptunk kérésünkre.

A legutóbbi hetek ismét eszünkbe juttatják, hogy a csüggedésnek, az individualizmusnak, a pillanatnyi kényelem és előnyök keresésének nincs perspektívája. Eszünkbe juttatják, hogy a lelkünk mélyén szunnyadó végső energiákhoz és az isteni irgalmassághoz kell folyamodnunk, hogy igazságban, igazságosságban és szeretetben találjunk megoldást közös gondjainkra.

Ezzel talán elérkeztünk jelenlegi lelki, sőt társadalmi és gazdasági helyzetünk fontos kérdéseihez. Tizenhat évvel a rendszer összeomlása után a reflexiók a társadalomban igen sokfélék. Vannak, akik most is nosztalgiát éreznek, mások szabadabbnak érzik magukat, de úgy látják, hogy túl erős konkurenciának vannak kitéve. Minden volt kommunista országban van egy súlyos erkölcsi kérdés, az államnak egy ki nem fizetett adóssága az állampolgárokkal szemben. Tehát nemcsak a nemzetközi hitelezőkkel szembeni adósság létezik. Ez a másik adósság egyrészt a negyvenes és ötvenes években keletkezett, mikor a termelőeszközöket államosították vagy kolhozosították. A parasztoktól elvették a földjüket, és közvetlenül nem adták vissza nekik. Lengyelországban a föld egy jelentős része a tulajdonukban maradt, és magánkistermelőként dolgozhattak a szocialista időszakban is. Más országokban azonban a rendszerváltozás után nem került sor a kistermelők termelőeszközeinek közvetlen visszaadására. Részleges kárpótlási folyamatok történtek, melyek nem sokak számára tették lehetővé a termelés újrakezdését. Ezek az emberek a kapitalista szabadságba igen kedvezőtlen feltételek között érkeztek. Ezért beszélhetünk az államnak egy bizonyos adósságáról polgárai iránt. Ehhez járul egy másik tény. Negyven éven keresztül azt írták és mondták, még jogszabályok, sőt alkotmányjogi normák formájában is, hogy a dolgozók fizetés gyanánt kevesebbet kapnak munkájuk ellenértékénél, ám joguk van az ingyenes orvosi ellátásra, gyermekeik ingyenes oktatására, az öregségi nyugdíjra és a társadalombiztosításra. A rendszerváltozás után változtak a jogszabályok is. Nem tűnt el minden biztosítási rendszer, de elkezdték hangoztatni, hogy mindez túl drága és nem lehet minden mindenki számára elérhető.

A szociális igazságosság ebből a szempontból ma nagy kihívással néz szembe az egész világon. A volt szocialista társadalmakban azonban ehhez járul az állam erkölcsi adósságának sajátos problémája is mindazok iránt, akik negyven éven keresztül dolgoztak, és nem tudtak megtakarításokat gyűjteni öregségükre, sem pedig magánbiztosításokat kötni. Mindezek alapján létezik egy számszerűleg ki nem fejezett belső államadósság. Ez is a szociális igazságosság kérdése, amelyről a II. vatikáni zsinat beszél a Gaudium et spes konstitúcióban (29; 76e). Kötelességünk, hogy "a lehető legjobban segítsük elő az igazságos békét és egyetértést az emberek között" (Egyházi Törvénykönyv 287. k. 1. §), még akkor is, ha mindez konkrétan nem könnyű. Már az is fontos lenne, hogy a társadalom ráébredjen erre a jelenségre, mely közös a volt szocialista világban. Nem könnyű modernizálni vagy ésszerűsíteni ezeknek az országoknak a gazdaságát és megfelelésbe hozni azt a nyugat kritériumaival, mert fennáll ennek az igen komoly adósságnak a terhe. Nehéz tehát olyan új szisztémát találni, amely igazságos és a gyakorlatban alkalmazható is. Nagy a szegénység kihívása még akkor is, ha különböző attól, amellyel Latin-Amerikában találkozunk.

Társadalmainkban különleges erőre volna szükség, amely csakis a szolidaritásból fakadhat. Fel kell keltenünk a szolidaritás érzését valamennyiünkben, a gazdagokban is, hiszen időközben az emberek elfelejtették, hogyan lehet valaki méltósággal és tisztességgel gazdag. Szükség van azok felelősségére, akiknek több a lehetőségük. Szükséges a felelősségük az igazságosság területén, a közjó és a kultúra területén. Lelki megújulásra van szükség, mert enélkül nem léphetünk előbbre. A gazdasági nehézségek és egyes erkölcsi értékek elvesztése ellenére nálunk is megvan az emberekben a megújulás ereje. Apránként visszatér egy szigorúbb életstílus, amelyet az elmúlt nemzedékek már ismertek. Kétségtelen, hogy nem divat az áldozatkészség, de az energia és a képesség arra, hogy másként éljünk vagy komoly lépéseket tegyünk ebbe az irányba, már érezhető. Főként a hitünk segíthet minket, hogy a jövőbe nézzünk. Meggyőződésem, hogy ez a lelki megújulás a kulcsa helyzetünk javulásának.

Központi kérdés a reménység, az optimizmus és a jövőre irányultság magatartása a pillanatnyi élvezetszerzés helyett, hisz ez utóbbi csak növeli a konfliktusokat. Ha mindenki minden anyagi értéket rögtön meg akar szerezni, vége mindennek. Ha viszont van egy bizonyos kölcsönös megértés, egy bizonyos szimpátia a társadalomban, akkor a nehézségek is könnyebben megoldhatók. Ez a keresztény egyházak egyik legfontosabb feladata: felébreszteni ezt az alapvető optimizmust. Hazai egyházunk egy ószövetségi idézetet választott jelszónak a jövő évre: "Reményt és jövőt adok nektek" (Jer 29,11). Isten ad nekünk jövőt és reményt.

Az Istenben bízó ember tud a jövőbe tekinteni, tud áldozatot hozni gyermekek vállalásával és nevelésével. Tud méltósággal és bölcs mérséklettel igazságosságot és igazságot keresni és gyakorolni. Nagyasszonyunk és Patrónánk közbenjárásában bízva így tekintünk a jövőbe, amikor az elmúlt ötven évre, a hősökre és az áldozatokra emlékezünk.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu