Kellünk-e még ennek a világnak?

Varjú Imre plébános emlékezése 1956-ra

Varjú Imrét, a budavári Nagyboldogasszony-templom plébánosát 1956. június 17-én szentelték pappá Vácott. Utána a doktorátus megszerzésére visszatért a Központi Szemináriumba. Éppen a forradalom kitörésekor kezdődött a már jóval korábban eltervezett egyhetes lelkigyakorlat, amely teljes szilenciummal járt. A továbbiakra Imre atya így emlékezik:

- A belpolitikai előzményekről nagyjából értesültünk, de a korábbi mozgolódásokban - írószövetség, egyetemisták - nem vettünk részt. A lelkigyakorlat során néhány lövés zaja beszivárgott, de nem tulajdonítottunk ennek különösebb jelentőséget. Elöljáróink mindenről tudhattak, de lényegében nem közöltek velünk semmit.

Október 28-án, vasárnap reggel ért véget a lelkigyakorlat, s amikor kimentünk az utcára, az ünneplő tömeget láttuk, a vidékről teherautókon érkező embereket, nemzeti zászlókkal. A vidékiek sok helyütt élelmet osztottak.

Ekkor még láttunk akasztott embert is, nyilván elfogott államvédelmis lehetett. Másnap, hétfőn reggel a szeminárium elöljáróit fölkeresték a Vöröskereszt illetékesei, hogy a kispapok segítségét kérjék a kórházak végiglátogatására. Nem győzik ugyanis számba venni a sebesülteket, ebben kérnek segítséget.

Egyik társammal a Bakáts téri kórházba osztottak be. Reverendában jelentünk meg, ami akkoriban szokatlan volt. A sebesültek összeírása igen mély nyomot hagyott bennem. Korábban többször fölmerült papi körökben: kellünk-e mi még ennek a világnak?

Ahogy sorra jártuk a sebesülteket, a pap láttán könnybe lábadt a szemük. Az egyik fiatal munkás arra kért, üljek oda a lába helyére - amit amputálni kellett -, közben fuldoklott a könnyeitől, úgy kérdezte: hol voltunk, mi, papok, amikor a legnagyobb szükség lett volna ránk? A harcokban nem volt, aki föladja a szent kenetet a sebesülteknek, haldoklóknak. Azért, mert nem láttok bennünket minden vasárnap a templomban - folytatta ez a fiatal férfi -, a lelkünk mélyén él valami, valaki; nekünk is kell, hogy legyen Istenünk.

Visszatérő mondatok voltak ezek az egyetemisták, a munkásfiatalok részéről, és sokan kívántak közülük gyónni. Másnap újra kimentem a kórházba, s keddtől kezdve naponta órákon át gyóntattam.

Mindszenty bíboros kiszabadulása után titkára, Turcsányi Egon ünnepi szentmisét szervezett az elhunyt hősökért a Bakáts téri templomban. Én voltam a szemináriumban az assistentia magister, ezért ennek szervezésében is részt vettem. Később a vádiratomban ez is szerepelt: egyik szervezője voltam ennek a "reprezentáns ellenforradalmi tevékenységnek".

A Bakáts téri kórház és a templom között - talán kedden vagy szerdán - óriási tömegsírt ástak. Egymás után hordták ki a kórházból a fehér lepedőbe burkolt halottakat. Ismeri valaki? - kérdezték az ott lévőktől, s ha nem, behelyezték a holttestet a gödörbe, rá egy lapát mész, majd sortűz az elhunyt tiszteletére, s jött a következő... A helybeli plébános mindegyik halottat beszentelte. Nem tudom, hány embert, talán tízet-húszat temettek el ekkor ott.

November negyedikén is, mint máskor, mi, felszentelt hatodéves papok láttuk el a szolgálatot az egyetemi templomban. Éppen készültünk a reggel hét órai szentmisére, amikor láttuk, hogy egy ember fut a templom felé a Kecskeméti utcán át, s a Kálvin tér felől lelőtték. Behúztuk őt védett helyre, ott adtuk föl neki a szent kenetet. Ekkor tudatosodott bennünk, hogy mit jelentett a hajnali rádiószózat.

Karinget vettem a reverendára, magamhoz vettem a szent kenetet, a burzát, melyben az Oltáriszentséget viszszük, s jó marék szentostyát egy kendőbe burkoltam, majd ballonkabátot kaptam magamra. El kell jutnom a Bakáts térre, munkált bennem, hiszen egész héten azt hallottam, hogy amikor a legnagyobb szükség van ránk, akkor nem vagyunk ott.

Átvágtam a Kálvin téren, az oroszok nyomon követték mozgásomat, hiszen mindenfelé ott álltak az orosz tankok, tornyukon gépfegyverrel. Vasárnap reggeltől péntek délután kettőig maradtam a kórházban. A leghevesebb harc vasárnap, hétfőn és kedden folyt, de még szerdán is hoztak sebesülteket. Mentőautó nem volt, az egyik megpróbálta megközelíteni a bejáratot, azt az oroszok szétlőtték. Csak egyféleképpen juthatott el a sebesült a kórházba: ha két önkéntes - vállalva az életveszélyt - fölmarkolva behozta. Az oroszok nem egy esetben a kórház kapujában lőtték agyon a sebesültet vivő férfiakat a sebesülttel együtt.

Bent már vasárnap délután kérték az orvosok, hogy valamennyi beteget vigyük le a kórház alatti hatalmas pincerendszerbe, mert a lépcsőház már belövést kapott. Ettől kezdve péntekig a pincében tartózkodtunk. A világítás vasárnap éjszaka szűnt meg. A pincerendszeren keresztül a szomszédos koraszülött részlegből átjöttek a nővérek: a papot keresték, mert nyolcvankét inkubátoros csecsemőjük van, akik áram nélkül rövidesen meghalnak, kereszteljem meg őket. Addigra a kicsiket lehordták egy vaskályhával fölfűtött pincehelyiségbe. Ott feküdtek egymás mellett, homlokukon egy számmal. A főnővér a számok alapján tudta a nevüket. S mind a nyolcvankettőt megkereszteltem azon az éjszakán.

Nem tudom, mennyien maradtak életben közülük, mert évekkel később az elsőáldozás miatt többen a Bakáts téri plébánián keresték a keresztelési bejegyzést. Megkereszteltem őket, de adminisztrálva nem lettek.

Vasárnap éjjel, hétfőn egész nap és keddre virradóra nem aludtam, hanem megállás nélkül a sebesültek között tartózkodtam, vagy amikor a papot keresték, rohantam a kapuhoz, ahová éppen akkor hoztak be új sebesültet, vagy éppen haldoklót; a műtéteknél nem volt érzéstelenítő, kérték, lássam el a beteget szent kenettel, nem biztos, hogy kibírja a beavatkozást.

Senkit nem lehetett leváltani, az orvosok, ápolók nem hagyhatták el az épületet. Emlékszem, kedden már olyan álmos voltam, hogy ledőltem egy üres hordágyra. Az egyik ápolónő nyakába akasztottam az oltáriszentséget, hogy amíg alszom, ő imádkozzék. Egyszer valaki kiszökött a közeli Knézich utcai nővérekhez, s behozott tőlük szentmiséhez szükséges fölszerelést, s attól kezdve mindennap miséztem.

Hogy mi, papok kellünk még ennek a világnak, ennek a mai magyar valóságnak, egyre nagyobb bizonyossággal növekedett bennem a hétközi események hatására. Senki nem maradt ki azok közül, akik gyónni, áldozni akartak: orvosok, ápolók, betegek. Amennyire szükség volt az orvosokra, nővérekre, az egyre kevesebb gyógyszerre, kétszeresen szükség volt a papra, mert az ő szolgálatára az egészségesek is igényt tartottak.

Csütörtökön már csak elvétve hallottunk lövöldözést, péntek reggel pedig már csönd honolt az utcákon. Ekkor orvosok, nővérek érkeztek, hogy leváltsák a bentlévőket.

Péntek délig nem tudtam üzenni a szemináriumba, mint kiderült, engem is az eltűntek közé soroltak ekkor már. Nem tudom, papi életem hogyan alakult volna az elmúlt ötven év alatt, ha nem táplálkozom abból, amit ott átéltem abban az egy hétben. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy papságomat egyetlen napig sem bántam meg ötven év alatt.

(elmer)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu