Bohdan Zadura

Forradalom - nagybetűkkel gondolva

"Amikor beköszöntött Október, tizenkét éves voltam. Szürke újságlapok: hosszú cikkek méretes címekkel. Különféle beszélgetések, valami tömeggyűlés a helyi sportklub stadionjában. A filmes krónika megmerevedett képekben rögzült az emlékezet szalagján: Poznan egyik temetője, a poznani események áldozatainak sírjai és a hozzátartozók arca. És megint a szavak, nagy kezdőbetűkkel gondolva: Testvériség, Történelem, Szabadság. És esténként megint kivilágítva, két apró villanykörtével, a vén derék Pionír ebonitdobozkában álló szobra. Néhány hónappal később valami Zoltán vagy Gyula, középtermetű, köpcös, fekete hajú, arra kér, hogy hívjak ki neki az internátusból egy lányt, akibe szerelmes. Csak üggyel-bajjal ejti ki a nevet, Zofia Jezyna, azután meg át akar nyújtani néhány zlotyt, a szolgálatomért. Visszautasítom, így hát kettesben álldogálunk egy trafiknál, narancsszörpöt iszunk, és teasüteményt eszünk. Neki akarok ajándékozni egy bélyeget, mely Chopin és Liszt barátságának állít emléket, de soha többé nem látom viszont" - így látta az 1956-os esztendőt bemutatkozó elbeszélésem, A csendes nap évei narrátora. Bár e mű önéletrajzi ihletésű, azért mégiscsak elbeszélés, ráadásul 1968-ban jelent meg, így hát bajos volt bármi többet belefoglalnom, mint a rokonszenvem egyértelmű kifejezését. Ahogy Mieczyslaw Jastrun fogalmaz Beszélgetés egy íróval című versében:

Az igazat a kor bűneiről és a kínról

Elmondhatod, de majd csak utóbb, csak utóbb -

Az időben, mint egy vonaton, kicserélődik

A masiniszta, a kalauz, az utas.

Egy kicsi, körülbelül tízezer lakosú városkában a legfontosabb hírforrás akkortájt a rádió volt. Apám is innen, a készülékünktől tudakolta meg esténként, mi történik a világban; s mivel egyszobás lakásban éltünk, mellette aludtam, és vele együtt hallgattam a híradást a magyar forradalomról, olyan nagy betűkkel gondolva e szóra, ahogy később soha. A magyarországi történéseket oly világosan fogtam fel, olyan egyértelműen, ahogy később soha semmilyen eseményt és történelmi krízist. A pesti hírek elsősorban hallatlan reményt ébresztettek bennem, mély szolidaritást - e szó akkor még nem hordozta magán a későbbi terhet -, később pedig gyötrő igazságtalanságot és személyes sorscsapást. Mit tehettem azután? Néhány, véletlenül utamba kerülő magyar turistának ajándékoztam bélyeggyűjteményem legértékesebb darabját. A legértékesebbet, ugyanis nem egyszerű bélyeg volt, de egy valódi blokk, az egész gyűjteményemben az egyetlen.

Nem tudom, van-e értelme erről írni, és egyáltalán illik-e, de ahogy korábban azt képzeltem magamról, hogy Sebes Gusztáv edző aranycsapatának egyik játékosa vagyok, Grosics vagy Puskás, ugyanúgy, a forradalom napjaiban egy voltam ama fiatalok ezrei közül, akikről a rádió híradásában azt hallottam, hogy a Szovjetunióba hurcolják őket; én voltam Nagy Imre, és az utolsó percig nem hittem, hogy halálra ítélnek; és én voltam az a fiú, akinek a kivégzését elhalasztották akkorra, amikor betöltötte a tizennyolcadik életévét (utalás Mansfeld Péterre - a szerk.). Mikor meghallottam, hogy végeztek vele, sírva fakadtam. Bizonyára nem illik efféle vallomásokat leírni, mert hát ugyan mi jelentőségük van egy kisgyerek könnyeinek, azon túl, hogy tiszták?

Attól a naptól kezdődően megértettem, igen, már tudtam, miként kormányozzák e világot, tudtam, milyen nevetségesen álságos az az elnevezés, hogy Egyesült Nemzetek Szövetsége, s hogy mennyit érnek a szavak és a garanciák. Természetesen azt is tudtam, miként változtatja meg a fogalmak jelentését az a melléknév, hogy "szocialista": miképpen fest a szocialista jogrend, a szocialista igazságosság, a szocialista humanizmus. Meglehet, a melléknevek természetéből fakad, hogy mindig megváltoztatják azon szavak értelmét, amelyek mellé állítják őket; ám e tudásom már más tapasztalatokból fakad.

A magyarok iránti gyermeki csodálatom fontos összetevője volt egyfajta nemzeti büszkeség, amely abból a tényből következett, hogy a forradalom Bem szobránál kezdődött, nyílt hivatkozásként a Népek Tavaszára. Ez számos magyar kortársamban ébresztett rokonszenvet Lengyelország iránt - bennem pedig Magyarország iránt. Egyik iskolatársam, akit már az óvodából ismertem, Bronek Borzecki lengyel-magyar vegyes házasságból született; édesapja a második világháború idején Magyarországon talált menedékre, és feleségül vett egy Egerben lakó magyar lányt, akit a háborút követően magával hozott Pulavába.

Első verseim egyike a Budapest címet viselte; meg kellett írnom, hogy abbahagyhassam a sírást. 1959 márciusának végén már elmúltam tizennégy éves, többé nem voltam kisgyerek. A vers nem volt különösebben jó, de nem ezért nem másolom most ide, hanem azért, mert az évek során elkallódott. Néhány szempontból fontos volt számomra, többek között azért, mert érzésem szerint ez volt az egyetlen olyan versem, amelyet édesapám - akinek véletlenül került a kezébe - értett és értékelt.

E verset Mansfeld Péter kivégzésének hírére írtam. Mindszenty bíborossal, Nagy Imrével vagy Rajk Lászlóval ellentétben Mansfeld neve nem őrződött meg az emlékezetemben; kiesett az agyamból, mintha csak valami lényegtelen vezetéknév lenne, vagy mintha tüstént valamiféle jelképpé változott volna. Egészen 1989 júniusáig, amikor két-három nappal Nagy Imre újratemetése után ott találtam magam a 301-es parcellában, és költő barátom, Kovács István elkezdett Mansfeld Péterről beszélni - hirtelen rádöbbentem, hogy ő az a fiú, akiről annak idején a BBC vagy a Szabad Európa adásaiban hallottam. Elgondolkodtam erről a harminc esztendőn átívelő, hihetetlen fordulatról; arról, hogy mennyire elképzelhetetlen a jövő, s e fiú sírjánál egy pillanatra visszatértek hozzám gyermekkorom érzései. Egy ilyen pillanat, amikor az egész élet átélhető, amikor a magántörténelem egybeesik az egyetemessel, amikor visszatér hozzánk a testvériség érzése és a romlatlan sírás képessége, egy ilyen pillanat talán nem is adódhat. Elgondoltam, mennyi mindennek kellett megtörténnie, hogy létrejöjjön e találkozás.

Akkor magammal hoztam Lengyelországba a Halottaink 1956 című könyvet. A 301-es parcellában nyugvók az én halottaim is.

(Zsille Gábor fordítása)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu