A vérvörös hajú lány

1956. október 30-án a Szabad Magyar Rádió bemondója egekig magasztalt egy vörös hajú lányt: "Szeretnék beszélni veled, és megszorítani a kezed, megtudakolni hogy hívnak és honnan kaptad az erőt arra a forradalmi bátorságra, amellyel mindannyiunkat elámítottál." Ez a lány, akiről 1989 óta tudjuk, hogy Koszmovszky Edinának hívják, néhány hete újra itthon járt, lényével megint elkápráztatott sok embert, akik között ott lehettem én is.

Honnan ez a gyermekien csillogó szempár, ki volt 1956 előtt a vörös hajú lány?

- 1938-ban születtem, arisztokrata családban. Édesapám ügyvéd volt, politikai okokból őt már 1945-ben letartóztatták. Gyermekként nem furcsálltuk, hogy nem élhet velünk, mert a mi köreinkben szinte mindenütt hasonló volt a helyzet. Apám a börtönlevelein keresztül törődött velünk. Édesanyám 1948-ig nem kapott munkát, otthon kesztyűket kötött, fülbevalókat, brossokat készített, aztán később takarítónőként alkalmazták. Én orvos szerettem volna lenni, de már gimnáziumba se vettek fel. Az utolsó iskolai évzárón úttörő egyenruhában kellett elszavalnom PetőfiA rab című versét. Annál a sornál, hogy "Nyílik ím a börtönajtó" felzokogtam, és úgy rohantam le a színpadról, hogy közben eldobtam a vörös nyakkendőmet is. Tizennégy évesen munkáslány lettem, dolgoztam mirelitgyárban, aztán takarítottam, kubikosmunkát végeztem, mosogattam, vitorláztatásból próbáltam pénzt keresni. Ilyen munkákat azért vállaltam, hogy minél többet lehessek a Balatonon és vitorlázhassak, többször nyertem magyar bajnokságot. A parton volt egy kedvenc padom, ahonnan minden este megcsodáltam a badacsonyi naplementét, és messzi tengerekről, nagy vitorlásokról álmodoztam.

Milyen volt a hétköznapi élet, és hogyan köszöntött be 1956 októbere?

- Félelem járt át mindent, mindenki tartott mindenkitől, még a közeli barátoktól és családtagoktól is. Megijedtek, ha egy kocsi fékezett az utcán, ha csöngetett valaki este az ajtón. Amikor megjött a postás, félve nyitották ki a levélládát, hogy nincs-e benne kitelepítési határozat. De valahogy engem mindvégig elkerült a félelem, annyira bíztam a gondviselésben. 1956-ban Kőbányán a porcelángyár műszaki rajzolója voltam. Október 23-án innen indultam franciaórára a Nemzeti Múzeumhoz. Amikor leszálltam a villamosról az Astoriánál, kezembe nyomtak egy szórólapot: az egyetemi diákság tizennégy pontos követelése volt rajta. Nagy tömeg verődött össze, velük mentem a múzeumkertbe, ahol minden szobornál fiatalok szónokoltak és verseket szavaltak. Innen jutottam végül a rádió épülete elé az első sorokba.

Itt került az események középpontjába a titokzatos "vörös hajú lány", akit később vörös kabátosnak és vörös sipkásnak is neveztek. Mi történt akkor este a rádiónál, és mi az oka ennek a sokféle elnevezésnek?

- Valójában gesztenyebarna hajam volt és bordó kabátom, kalapot akkor nem viseltem. Mivel az első sorban álltam, és kezemben volt a petíció, egy rádiós kocsi tetejére állítottak, hogy olvassam fel a tizennégy pontot. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy Petőfi verse valóra vált, és megnyílt végre a börtönajtó. Azt ígérték, hogy a rádió közvetíti a felolvasást, de az ablakokba kitett készülékekből hallottuk, hogy nem így történt. Ekkor kilenctagú küldöttséget állítottak össze az egyetemisták, és engem egyedüli nőként maguk mellé vettek tizediknek. Odabent a rádió épületében a tárgyalás inkább időhúzásnak tűnt. Csak később tudtuk meg, hogy eközben újabb államvédelmi alakulatok érkeztek. A tüntető tömeg követelte, hogy láthasson bennünket, ekkor engedtek ki minket a rádió erkélyére, ahonnan ismét felolvastam a petíciót. Adásba még mindig nem engedték a szöveget, helyette Gerő Ernő hírhedt beszédét közvetítették, ami csak olaj volt a tűzre. Amikor az államvédelmisek könnygázbombákat dobtak a tüntetők közé, és szuronyrohamot indítottak a kapunál állókra, akkor minket egy szerkesztőségi szobában bezárva tartottak, utána pedig bekötött szemmel a pincéken át egy hátsó kijárathoz vittek, és elengedtek.

"Megkezdődött a forradalom első és egyik legnagyobb ostroma. Mi akkor láttunk téged, soha nem felejtünk el. Egy nemzet szabadsága lángolt benned. Bár úgy hozná a sors, hogy megismerhessünk téged, megszoríthassuk a kezed, és megköszönjük neked a Szabad Magyar Rádiót!" - nyilatkozta Önről a rádió egyik bemondója. Hová tűnt el akkor éjszaka, miért vált ilyen titokzatossá a személye?

- Nem tűntem el, csak megvalósítottam a gyermekkori álmomat. Még aznap este hallottam, hogy a sok sebesült miatt vérre van szükség, ezért bementem egy kórházba vért adni, és mivel láttam, hogy mennyire leterheltek, ott maradtam segédkezni. Tíz napra ha nem is orvos, de ápolónő lettem. Többen a kezeim között haltak meg, köztük egy szovjet katona is. Nem volt bennem indulat ellene, csak azok ellen, akik ideküldték őt, és akik miatt egy édesanya a haláláig sirathatta a gyermekét. A szabadságharc bukása után megtudtam, hogy név szerint keres az ÁVH, így nem maradt más választásom, mint elhagyni az országot. Franciaországba mentem. A tizennégy pontot mindenhová magammal vittem, ma is bekeretezve az ágyam fölött tartom. A Földközi-tenger mellett is találtam kedvenc padot, ahol legtöbbször a Balatonról álmodoztam. Itthon a távollétemben elítéltek, csak a hetvenes évek elején kaptam amnesztiát. 1956-os élményeimről pedig 1989-ben írhattam és beszélhettem először.

Hogyan alakult az élete Franciaországban?

- Férjhez mentem, elvégeztem a műszaki egyetemet és a teológiát. A nizzai püspök kért fel kórházlelkésznek az ottani elmegyógyintézetbe. Örültem, hogy a testek helyett a lelkeket gyógyíthatom, mert gyermekkorom óta az volt a vágyam, hogy szeretettel orvosoljam az igazságtalanságokat. Erre gondoltam sírva, amikor a zsidóüldözés jeleit láttam. Ez adott erőt a kommunista önkényuralom és a szabadságharc idején. Erre törekszem ma is. Azt hiszem, hogy a mi katolikus vallásunk a világon a legigényesebb vallás, mert nem sok száz törvényt kell betartanunk, hanem csak egyetlenegyet: Szeress, és tégy amit akarsz! Ez pedig sokkal nehezebb, mint a szigorú előírások teljesítése, és sokkal nagyobb lelkiismeretességet, igényességet és felelősséget kíván. Ez az igazi szabadság, amit kivívni és megőrizni a legnehezebb, életre szóló feladat és kihívás.

Edina asszony ma hatvannyolc éves, négy gyermekkel és tizenegy unokával, de ahogy néztem és hallgattam őt, egy gyönyörű, csengő hangú, fiatal lány állt előttem. Olyan tiszta volt, mint ötven éve, a szabaddá tett Magyar Rádiónál.

Kovács Gergely

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu