A jó harcot megharcolta

Rozsály Zoltán, a dorogi Szent Borbála-templom ny. plébánosa életének 85 évében a budapesti Farkas Edith szeretetotthonban február 13-án elhunyt. Temetése - végakaratának megfelelően - szűk családi körben lesz. Paptársai, volt hívei, Dorog város polgárai és vezetői egykori templomában, szentmise keretében búcsúztak tőle.

"A jó harcot megharcoltam, a pályát végig futottam, hitemet megtartottam. Készen vár rám az igazság győzelmi koszorúja"- olvassuk Pál apostol levelében (2Tim 4,7-8a). Rozsály Zoli bácsira nagyon igaz ez. Ő valóban megharcolta a jó harcot, végig futotta a pályát, és a hitet megtartotta. Példás életű lelkipásztor volt. Huszonegy évig vezette a Dorog-bányatelepi egyházközséget.

Közel negyven éves volt már, amikor pappá szentelték. Erről a négy évtizedről röviden csak annyit írt a Közhírré Tétetik című helyi újság egyik számában: "Életem felét mérnökként a technikai eszközök gyártására fordítottam, ezért különösen is égetőnek érzem, hogy legalább életem második, papi felében igyekezzem bepótolni, ami kimaradt".

Mindez sikerült neki. Annak idején büntetésként helyezték Dorogra, mert nem akart együttműködni az akkori rendszerrel. Nyilván azért, mert nem tudták: mindig is munkáspap akart lenni. A kezdeti nehézségek után hozzálátott a közösség építéséhez. Ebben elsősorban imádságos élete segítette. Sokan az ő példáján tanultunk meg saját szavainkkal imádkozni.

Nagyon fontosnak tartotta a fiatalok nevelését. A játékos és vidám hittanórák, közös kirándulások, táborok, színdarabok sokat segítettek nekünk abban, hogy a közösség tudata számunkra is fontos legyen. Gyakran mondta: "ne csupán baráti, hanem krisztusi közösség legyetek".Egyszer ezt írta a fiatalságról: bizalommal forduljunk az ifjúság felé, hiszen ők fogják fölépíteni a jövőt. Ezt a bizalmat mindannyian éreztük.

De szeretete mindenki felé fordult. Különösképpen szerette a betegeket. Szinte minden vasárnap ott volt a dorogi kórházban, és sokakat keresett fel otthonukban. Mikor 1997-ben nyugdíjazták, olyan plébániát keresett, ahol voltak kórházak. Látogatta a különböző osztályokat, erőt öntött a betegekbe, Krisztust vitte el nekik a szentségekben. A betegekkel való szoros kapcsolata sokat segített neki abban, hogy a saját szenvedését is türelemmel és szeretettel viselje el, másokért felajánlva. Soha nem panaszkodott.

Az volt számára a legnagyobb öröm, hogy a szociális otthonban sokáig azon az emeleten lakott, ahol a kápolna is volt. Gyakran mondta nevetve: egy folyosón lakom az Úr Jézussal.

Homorát lelkipásztori munkájában is kitűnően alkalmazta: tudta, az emberek szívéhez csak vidámsággal lehet közel kerülni. Még betegségében is tudott lelkileg vidám lenni. Ebben is sokat tanulhatunk tőle.

Nagyon szerette Dorogot, az itteni embereket, hamar megtalálta velük a közös hangot. Mindenki Zoli bácsija lett.

Halála előtt néhány nappal meglátogattam őt. Nem tudott már beszélni, mégis megértettem. Azt kérte, hogy imádkozzam el vele a Magnificatot, a Szűzanya hálaénekét. Közismerten nagy Mária-tisztelő volt. Talán a Szent Szűz belső békéje és Istenre hagyatkozása volt rá nagy hatással - az élete erről tanúskodott.

Idézzük erről az ő szavait, legyen ez szellemi végrendelete mindannyiunk számára: "Sokat beszélünk békéről, kiengesztelődésről, de saját lelki békénkkel nem törődünk. A stressz feszültségében nem szabad megrekedni... Kell a többre és a jobbra törekedni, de egy fokon el kell fogadni a sorsunkat. Nem szabad elkeseredésben élni... A felhők fölött süt a nap!..."

Proklava László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu