Az élelmes szarka

A hó valamikor éjfél után kezdett hullani, és reggelre fehérbe öltözött minden. Vastag hólepel fedte az utcák szélén parkoló autókat, fehérek voltak a tetők, és hegyes hósipkák ültek a kerítések oszlopain. Hazudnék, ha azt mondanám, szeretem a telet, de amikor a még mindig sűrű hóesésben a Nehru-part fái között a már tenyérnyinél is mélyebb hóban gázoltam, el kellett ismernem, hogy a fehérbe öltözött világnak még itt a városban is van hangulata. Egyik kabátzsebemben zacskónyi apró mag, a másikban felaprózott kenyérdarabkák, csekély ajándék az ilyenkor ugyancsak nélkülöző madaraknak. A Nemzeti Színház felé vezető parti út mentén alacsony bokorsor húzódik, ahol évek óta kis csapat mezei veréb tanyázik. Még a napokban is láttam őket, amint gyommagvak és morzsák után kutattak a fű között. Amikor közelebb értem, a bokrok alá menekültek, de alig mentem odébb, újra kiszálltak a satnya fűszálak közé. Most azonban mindent hó borított, tenyérnyi füves rész sem látszott, és a verebek is eltűntek valamerre. Nem láttam az itt tanyázó búbos pacsirtákat sem. A nagy havazások idején a verebekkel együtt mindig elrepülnek valahová, de hogy hová, azt még nem sikerült kiderítenem.

Jobb híján visszatértem a Nehru-partra, ahol tucatnyi koromfekete vetési varjú gubbasztott a kopasz ágakon. Úgy ültek ott, mint meganynyi szomorú felkiáltójel. Kicsit odébb egy szarkát is láttam, alacsony gallyon ült, aztán körülpillantott, és könynyed mozdulattal a fa alá ereszkedett. Persze nyomban hasig merült a puha hóban, mire kissé ijedten odébblibbent. Amikor azonban ott ugyanúgy járt, újra egy ágon kötött ki. Hosszú farkát elegáns mozdulattal megbillentette, majd tollait felborzolva megrázta magát. Ahogy elnéztem, a télről és a hóról hozzám hasonlóan vélekedhetett.

A Duna-parton húzódó korlát mellett bakancsommal letapostam a havat, aztán a magokat és a kenyérdarabkákat erre a rögtönzött tálcára öntöttem. Két napja a sütőtök magját hoztam ide, amiről a varjaknak kellemes emlékeik lehettek, mert nyomban közelebb repültek. Láttam rajtuk, alig várják, hogy elmenjek onnan. Tízlépésnyire lehettem, amikor az első már le is ereszkedett, a többi károgva követte. Tolakodva, néha szárnyaikkal is csapkodva igyekeztek minél többet és minél gyorsabban magukba tömni. Leszállt a szarka is, de szegénynek semmi esélye sem volt fekete rokonaival szemben. Megpróbált közelebb ugrálni, de az egyik varjú nyomban feléje csípett vaskos csőrével, és elkergette. A Duna felől két sirály is odarepült, de a varjak leszállni sem engedték őket. Egyikük nyomban feladta és visszaszállt a folyó fölé, a másik a korlátra ült és onnan figyelte éhes szemekkel a lakomát. Ekkor váratlan esemény történt. Valaki kutyát sétáltatott, a spániel boldogan szaladgált a hóban, és amikor megpillantotta a varjakat, egyenesen feléjük rohant. Azok szétrebbentek, a kutya nagyot csahintva játékosan még fel is ugrott egyikük után. A fekete madarak méltatlankodó károgással a fák ágaira ültek, a kutya pedig többé rájuk sem nézve továbbszaladt. Ezt a pillanatot használta ki a szarka, villámgyorsan az eleséghez röppent, felkapta a legnagyobb kenyérdarabot, és vitte boldogan a liget túlsó vége felé. Ott leszállt, csőrével ide-oda csapkodta a nehezen megszerzett zsákmányt, és éhesen nyelte a leváló darabkákat, egyiket a másik után.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu