Katolikus, újságíró...

Január 24-e Szalézi Szent Ferenc emléknapja. A távolkeleti misszionáriust védőszentjükként tisztelik a katolikus újságírók. Ünnepén az ő önfeláldozó példájára gondolnak, elődeikre emlékeznek, és a maguk hivatásán töprengenek.

Levél a távolba

Szalézi Szent Ferenc részére

Kedves Ferenc!

Olyasmit teszek, ami általában nem szokásom: levelet írok. Úgy tudom, ez a műfaj közel áll hozzád, magad is szívesen művelted. Ígérem, rövid lesz, bár tudod, ebben a műfajban éppen ez a legnehezebb. A rövidség. Javaslom, hogy tegeződjünk, remélve, hogy nem utasítod vissza. Arra ugyan nem hivatkozhatom, hogy én volnék az idősebb, bár ezen a pályán bizonnyal több időt töltöttem már, mint Te. Szóval kollégák volnánk. Én, az újságíró, s Te, a védőszent. Én még a pályán, Te már egy pálya fölötti íven.

Hogy a tárgyra térjek, el kell hogy mondjam, bajban vagyunk. Segítséget kérünk. A Te határozottságodra, szelíd meggyőző erődre volna szükség, de bizony nemigen bővelkedünk ezekben. Mint egykor Te, mi sem juthatunk be a városba, amelynek szolgálatára küldetést kaptunk. Te sikerrel szóltál legalább a környéken, mi azonban nemigen látjuk az általunk kimondott szó, a leírt betű foganatját. Sokáig hittük, hogy ha nyilvánosságot kaphat az igazság, ha a némító rém már csak meztelen királyként áll a nép előtt, akkor majd minden másképp lesz. De, tudod, nemhogy más, hanem még olyanabb lett a világ. Jó, tudom, ma már leírható, kimondható az igazság is, mint egy lehetőség sok egyéb között. De van-e fül, amely meghallaná, szív, amely befogadná, akarat, mely tetté érlelné? Mintha alig-alig volna. Szörnyen megszokottá lett a hamis, a tiszta dallam hallatán már unottan távozó közönség.

Mondd, Ferenc, érdemes még? Próbáljuk még szimfóniává szerkeszteni a hit apró dallamait? Szöveggé gyúrni a gondolat rőzselobbanásait? Várjon-e még válaszra a kérdés, szóljon-e biztos alapról az állítás? Mondd, Ferenc, írjunk, még? Szóljunk még?

Szalézi Szent Ferenc, könyörögj érettünk!

Szikora József

Emléksorok - személyes érzéssel

Kilencvenéves lenne Magyar Ferenc

A kereszt alatt nyugszik több mint öt esztendeje a solymári temetőben Magyar Ferenc, aki az idén január 11-én töltötte volna be kilencvenedik évét. Védőszentje, s az újságíróké - Szalézi Szent Ferenc - ugyancsak ebben a hónapban ünnepli égi születésnapját.

A jubiláns odaát is biztosan gondol az Új Ember családjára, amelynek törődő gazdája volt 1971-től nyugdíjazásáig. 2000 júliusában a temetésén elhangzott méltatások a gondos gazdát állították előtérbe, a hívő keresztényt. Aki a hetvenes-nyolcvanas évek hazai valóságát józanul, türelemmel, történelemben gondolkodva elemzi, benne egyházunk helyzetét, s találkozik Magyar Ferenc nevével, rájön: olyan egyéniség állt a katolikus sajtó élén, ki minden esetben egyházhűségéről tett tanúságot - még akkor is, amikor tévedett. A megfontolás vezette, a bölcsekre jellemző lelkület, hogy megmaradjon a legfontosabb szolgálat, Krisztus keresztjének jelével. Sohasem tartotta magát elit-vezérnek vagy hősnek. E sorok írójának gyakorta elmondta: cselekedni kell, tenni, bárhogy alakul, erről le nem mondhatunk.

Már akkor nehéz évek voltak, amikor pályáját kezdte. Kevésbé emlegették a katolikus népfőiskolákért végzett munkáját, azt az elkötelezettséget, amit tehetséges vidéki fiatalok iránt érzett. Az ipolygalsai egyszerű falusi gyerek később sem tagadta származását, már nagycsaládos apaként büszkén emlegette azoknak hitét, hűségét, Isten iránti "szerelmét", akiket méltatlanul elfelejtett novelláskötetében botorkáló embereknek nevezett. Közéjük sorolta magát is. Felelős szerkesztői posztján jól tudta: szép lehet valaki, de okos nem, amit úgy fogott fel, mint tapasztalati figyelmeztetést, ezért féltőn-aggályosan kérdezte: mi lesz az egyházzal, a magyarsággal, ha elutasítunk mindenféle egyezkedést? Neves tudós mondta róla egyszer - egy beszélgetésünk alkalmával -: Magyar Ferenc a maga közvetlenségével, tárgyalóképes okosságával többet árt az ármánykodóknak, mintsem gondolnák; meggyőződésem, nemegyszer sarokba szorítja őket. Van ebben az emberben valami jó palócos furfang.

Szerettük valamennyien - gondosságáért, szociális érzékenységéért, emberségéért.

Egy tájból való származásunk, vagy más? - magam sem tudom, korán összekötött vele. A még ferences gimnazistát a már komoly sajtómúlttal bíró újságíróval, s amikor a laphoz hívott később, s invitáló levele két hónapig a postán "keringett", csak enynyit mondott: "Már azt hittem, elvesztél." Mintha apámat hallottam volna, akinek halálakor néhány részvétsort írt a lapba, melyet sohasem felejtek el...

Közéleti ember volt, nem tagadta kapcsolatait. Ezekből bőségesen profitált az egyháznak, településének, Solymárnak, egyházközségének, ahol annyi szeretettel emlegetik most is a nevét.

Az időben eltelt élet illethető váddal és dicsérettel - magunknak kell szembenéznünk önmagunkkal, s a lelkiismeret tükrében meglátnunk a hibákat, bűnöket. Senki sincs ezalól fölmentve; cselekedeteink gyümölcsei minősítenek, s Magyar Ferenc az igazak közé tartozott.

Életművének gazdag része az Új Ember, onnan ki sem törölhető, amint emléke azokból, akik vele dolgoztunk. Tudtuk, mindig az érte és a nem ellene vezette a tollát, szavait. Szeretnénk remélni, hogy ezt sikerült megtanulnunk tőle.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu