Létezik a jóra való cinkosság...

Születésnapi beszélgetés Mécs Károllyal

Ha hirtelenjében szerepeit kellene sorolni, több nemzedék tagjai első helyen bizonyára Richárdot említenék a Kőszívű ember fiai című filmből. Mécs Károly hosszú évtizedek óta a magyar színpad és film eszményített férfialakja. De olyan férfialak, akinek személyisége határozott értékrendet, erkölcsi meggyőződést közvetít. Hetvenedik születésnapja közelében, a Magyar Kultúra Napja alkalmából beszélgettünk.

- Polgári családból származom, így bizonyos magatartásformák és gesztusok mindig természetesek voltak számomra. Nekem nem jelentett problémát egyetlen szerepben sem összecsapni a bokámat vagy megcsókolni valakinek a kezét - ahogyan valóban illik -, mert ezt otthon "műveltük", illetve az idősebbektől ezt láttam. Tisztviselők a fölmenőim, ám katonatiszteket is számon tart az emlékezet. Akkoriban természetes volt, hogy akár három-négy fiú is született egy családban, s közülük egy-kettő a katonai pályát választotta. Egyik nagybátyám például németül anyanyelvi szinten beszélt, hiszen a Theresianumban végzett, a franciát és az angolt is jól bírta. 1936-ban vonult nyugdíjba. Hosszú kort ért meg, később műszaki fordításból élt.

- A katonai szerepeket szívesen adták Önnek, s ezekben - az alakítások ezt közvetítették - jól is érezte magát.

- Hosszú ideig - ha nem is skatulyáztak be - valóban mundérba dugtak a színpadon és a filmen egyaránt. A küllemem vagy a belső világom indikálta-e ezt, nem tudom. De tény, hogy szinte mindenféle katonatisztet játszottam... vezérezredest is. A civil szerepekben persze ugyanúgy jól éreztem magam - ha jó volt a szerep; ha pedig rossz, akármilyen öltözetet adhattak rám, kellemetlenül feszült rajtam.

- Színészi pályája jelentős része az eszményeivel ellenkező évtizedekre esik. Hogyan tudott létezni ilyen világban?

- Fiatal voltam, s abban a korban az ember sok kellemetlen dolgon gyorsan túlteszi magát. A Thália Színházban töltöttem szakmai életem nagyobb részét, s ott olyan társulat működött, amilyet minden kollégámnak kívánok. Köztünk ismeretlen volt a szakmai féltékenység. Kovács Károly, Dayka Margit és mások, a sikereik csúcsára jutott színészek fémjelezték a társulatot, aztán ott voltak a náluk valamivel fiatalabbak, például Somogyvári Rudolf. S a kisebb hírű színészek is, akik megjárták a frontot, a munkaszolgálatot... Az egész magyar társadalom képviselve volt a színházban, minden szerepkörben nem is egy, néha több kiemelkedő színésszel. Baráti viszonyban voltunk egymással, különben a havi harminc-harmincöt előadást nehezen lehetett volna eljátszani. Ebből a társaságból sajnos már nagyon kevesen vagyunk...

- Kényszerült-e valaha művészi vagy politikai kompromisszumra?

- Felfogásom mindig közismert volt, soha nem rejtettem véka alá. Sokan voltunk így annak idején. Az persze előfordult, hogy megkérdezték, nem óhajtok-e belépni a pártba. Mire azt válaszoltam: istenhívő ember vagyok, nem tudok egyetérteni az ateizmussal. S ezzel ezt a témát lezártuk.

Azt a fajta feszültséget, mely újabban kialakult a különböző felfogású emberek között, akkoriban nem éreztük. Szakmai munkánk lekötötte a figyelmünket. A kultúra bizonyos fokú kiváltságot élvezett, még ha irányították is, s három rossz darabot föl kellett venni a repertoárba, hogy egy értékeset "becsempészhessünk" a színpadra. Jó néhány szovjet művet kellett bemutatnunk, de azok között is akadt egy-két színvonalas, ha elvtársnak szólították is egymást benne a szereplők.

Mindezzel együtt nem állítom, hogy a színházi embereknek, az íróknak könnyű életük lett volna... A színész valamivel könnyedebben vehette, hiszen elsősorban nem ő volt a felelős a bemutatott művekért. De az is tény, kimondottan retrográd, embertelen szellemiségű darabot akkoriban nemigen mutattak be.

- Azok a művészek, köztük színészek, akik addig valóban értéket teremtettek, s megérdemelten sztárok voltak, 1990 után egyik pillanatról a másikra háttérbe szorultak, s olyanok kerültek előtérbe, akik az iméntiek művészi színvonalát és erkölcsi rendjét töredékében sem mutatták föl.

- Ez a jelenség sokrétű folyamatot takar. Egyrészt megváltozott a színházakban a státuszrendszer; korábban egy-egy státuszért komoly küzdelem folyt. Ha azonban egy fiatal színész bekerült egy társulatba, s tehetségesnek találták, akkor nemcsak a kollégák, de a rendezők, a színház vezetői is arra törekedtek, hogy magasabb feladatra iskolázzák. Nemritkán pedagógiai célzattal osztották a szerepeket. Ez a fajta tehetséggondozás manapság megszűnt. Mindenki a pénzt hajszolja, egy bizonyos cél - adott produkció - érdekében szerződtetnek egy társulatot, s az, hogy a későbbiek során mi történik valakivel, senkit nem érdekel. Így azután tehetséges emberek kallódnak el.

Ellentétben másokkal - akik a legkülönfélébb kritikával illetik a fiatal színészeket -, merem állítani, sokat tudnak a mesterségből. A pécsi színházi szemle előadásai jól példázták ezt. Legalább egy tucat jelentős fiatal színészegyéniség bontakozik, akikre érdemes figyelni, tehetségüket felkarolni és továbbfejleszteni.

- 1990 óta a színjátszás eltolódott a zenés darabok, a musical felé. Mintha a hagyományos drámai színjátszás megszűnőben volna...

- Nem osztom ezt a nézetet. Ma is vannak színházak, melyek igen magas szinten reprezentálják a hiányolt hagyományt. Hadd utaljak a Katona József Színház Medeia előadására, mely korszerűen klasszikus, ugyanakkor olyan tehetség kapott benne lehetőséget, mint Fullajtár Andrea, aki fiatal kora ellenére rendkívül éretten játszik, s gyönyörűen beszél; de Máté Gábor alakítása, vagy "csak" a kórust alakító Szirtes Ágié is nagyszerű.

A pénztelenség és a különböző akarnokok, újat álmodók számos olyan színházi "képződményt" hoznak létre, melyek ugyancsak vitathatók. Tisztelem azokat, akik újat akarnak - vannak, akik képesek is erre, bár eszközeikkel és morális hozzáállásukkal nem mindig tudok egyetérteni.

- A katarzist vagy más szóval megrendültséget mai elutasítása ellenére is a színház lételemének tartja?

- Ha jól meggondoljuk, a musicalek mindig valamilyen könnyes véget érnek, vagy felszabadító népünnepélybe torkollnak. Ezek esetében is be kell következnie valamilyen katarzisnak, különben nincs hatása a darabnak. A színház egyfajta illúzió... három órára újfajta világot, újfajta gondolatokat ad...

- A színház mintha a valóság újrateremtéséről beszélne... s talán a legérzékenyebb a művészeti ágak közül...

- Igen, mert akkor és ott, azon az estén kell megvalósulnia a közösségi élménynek.

- A mai, radikális képi kultúrán élő közönség kevésbé nyitott a színház eszközeinek befogadására?

- A képi kultúra - az a fajta bezárkózottság, amely a mai embereket jellemzi - mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy az embereket valóban kultúrára, gondolkodásra nevelje. A talmi csillogás, a pénz, az erőszak öntötte el a képernyőt és a mozik műsorát...

- Sajnos, a legnagyobb színpadot, a társadalmat is...

- Igen sok kínja van ennek a társadalomnak, az oktatás és nevelés leromlásától, a családok fölbomlásától kezdve... A régi, biztosnak tekintett struktúrák megszűnnek vagy megszűnőben vannak. Ugyanakkor újat és jobbat nem tudtak kitalálni helyettük. Azt látom, hogy sok minden pusztulásnak indult. A művészet és a tudomány elképesztő szintű lebecsülésének vagyunk tanúi. Legújabban például olyan hivatalos ötlet is felmerült, hogy az égető szakmunkásképzés megoldására általános iskolai végzettség sem kell a szakma megszerzéséhez... Hová vezet ez?! Ezzel a fölfogással nemhogy Európába, de Ázsiába se lehet menetelni. A közbiztonság romlásának mértékét pedig az jelzi, hogy egyre több délutáni előadást kell tartanunk, azért, hogy az idősebb emberek utána még világosban haza tudjanak menni.

- Ezek szerint nem túl jó a hangulata...

- Nem, a hangulatommal semmi baj. Olyan közösségben élek, ahol az embereket a jóra való cinkosság jellemzi. Csodálatos családi hátterem van, s koromnál fogva már nem alakítója, hanem szemlélője vagyok a világnak. Igyekszem az idősebb embereknek nem abba a kategóriájába tartozni, akiknek minden fiatal neveletlen.

- Istenhívőnek vallja magát... Így sem egyszerű azonban szembesülnie az élet végső kérdéseivel.

- Édesanyám református, apám után katolikus vagyok, ministráltam, elsőáldozó voltam, bérmálkoztam. Az ökumenét természetes módon éltem meg a családomban. Ami pedig a végső kérdéseket illeti... A halál gondolatával még mindig nem békéltem meg. Nem elsősorban a sajátommal, hanem legelőbb szeretteimével. Húsz éve veszítettem el édesapámat, ami természetesnek mondható, hiszen nyolcvanesztendős volt, de még mindig eleven a hiánya... édesanyám - hála Istennek - ma is velünk van. Mostanában halt meg kilencvenegy esztendős korában az anyósom, amit ugyancsak nehéz feldolgoznunk. A familiáris közeg lassan kiürül, alig maradtunk. Számomra ez az élet szomorúsága...

Ugyanakkor hiszem, hogy a halál után talán mégis van... Nehezen viselem a vakhitet. Szeretnék értelmesen hinni. Isten léte számomra többször tényszerűen beigazolódott - vagy így hittem?! Az a fontos, hogy én higgyem. S életemben volt néhány olyan esemény, amelyeket csodaként éltem meg. Azt mondják, aki érzi a halálát, bele is nyugszik. Ez valószínűleg így is van. Jelenleg még berzenkedem, mind a magam, mind a szeretteim elmúlása ellen. Talán még nem vagyok érett...

- Milyen művészi feladatra készül?

- Idén nem vállalok új színházi szerepet. Tavaly Sopronban a Beckett-darabban játszottam a londoni püspököt, tovább játszom, immár ötödik éve, mondhatom, nagy sikerrel, MáraiKaland című darabját a Piccolo Színházban. Márciusban Stuttgartban és Ulmban lépek föl önálló estemmel, egyszer német nyelven, két alkalommal magyarul. Azután ott a rádió, a televízió, a szinkron...

Elmer István

Fotó: MTI

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu