Botos Katalin

Brüsszeli intő

Valóban nem lehet állítani, hogy a csatlakozás óta eltelt időszak közpolitikai teljesítményéért dicséretben részesítene minket az Európai Unió. De hogy őszinte legyek: nem maga a brüsszeli megrovás ténye aggaszt. Nyugat-Európának aligha van történelmi szemléletben sok szemünkre vetni valója.

A szovjet megszállásnak odavetett régió, a "cordon sanitaire" elviselte a kommunista gazdaságpolitika kísérleteit, kudarcait és veszteségeit. Ez az országcsoport nem terelőúton haladt a modernizáció felé, hanem éppen ellenkező irányba indult el, s minden lépéssel távolabb került a hőn áhított céltól. Amikor visszafordultunk, s elindultunk a helyes ösvényen - még a reformkísérletek idején -, akkor is erőteljesen korlátozott bennünket a külpolitikailag determinált hibás ideológia, s a múlt gazdasági öröksége.

Igazság szerint ezt a rendszerváltozáskor a Nyugatnak egy komoly Marshall-segélylyel kellett volna kompenzálnia, ehelyett azonban csak szerény segítségnyújtással tudta le a dolgot. Sőt, azt kell mondanunk, igen jól járt a rendszerváltás utáni gazdasági folyamatok következtében. A világgazdaságban megingott helyzetét a Nyugat a kelet-európai régióból szerzett jövedelmekkel, vagyoni értékekkel igyekezett stabilizálni. S most azt várja el tőlünk, hogy ugyanúgy legyünk képesek megfelelni a közös valuta támasztotta normáknak, mint Európa boldogabbik fele.

De ne tereljük el a figyelmet a saját felelősségünkről, különösen a csatlakozás óta kormányzó hatalom gazdaságpolitikájának értékeléséről. Mert tény, ami tény: a hat új tagállam közül egyedül Magyarország nem tett eleget az Európa Tanács 2004-ben tett, a túlzott deficit leépítését célzó ajánlásainak.

Mit is jelent a "túlzott deficit"?

A csatlakozó országoknak a szerződés aláírásakor vállalniok kellett, hogy amint feltételeik lehetővé teszik, csatlakozni fognak az eurózónához is, azaz nemzeti valutájukat felváltják az euróval. (Nem volt lehetőségük arra, hogy e kérdésről eltérően döntsenek, mint például Anglia vagy Dánia. Az EU úgy gondolta, hogy a bővítésnek és az integráció elmélyítésének párhuzamosan kell haladnia, s az elmélyítés egyik fontos fázisa a közös valuta létrehozása. A feltételek pedig, amelyek mellett az euróövezethez csatlakozni lehet, részben arra vonatkoztak, hogy meg kell fékezni és le kell szorítani az inflációt a köré az érték köré, amelyet a korábbi európai tagországok közül a gyengébben teljesítők átlagosan elértek. Annyi engedményt téve, hogy e fölött lehetünk másfél százalékkal. Másrészt meg azt írják elő, hogy a költségvetés hiányát és az állam adósságát a nemzetgazdaság teljesítőképességét mérő mutató, a GDP éves értékének meghatározott százaléka alá kell szorítani. (Az éves hiány esetén ez az érték 3 százalék, az állam adóssága pedig nem lehet több mint a GDP 60 százaléka.)

A magyar adatok a csatlakozáskor e követelményeknek nem feleltek meg, a kormány ezért vállalta, hogy olyan gazdaságpolitikát fog folytatni, amely ezt a célt fokozatosan közelíti. A Brüsszelből érkező intés oka az, hogy az említett mutatók nemhogy javultak volna, hanem tovább romlottak. A kormányzat tehát nem tartotta be a szavát. Ráadásul a 2006-os költségvetésben sem látszanak megnyugtató biztosítékok az érdemi javulásra.

Vajon milyen alapon tehette ezt meg a magyar kormány? Hogyan és miért tette túl magát az európai integráció követelményein? Az uniós szabályok büntető szankciókat ugyan nem helyeznek kilátásba, de fennáll a veszély, hogy az EU-tól kapható pénzektől - az úgynevezett kohéziós alapból lehívható támogatásoktól - elesünk. Az alapból ugyanis csak azok részesedhetnek, akik betartják a konvergenciaprogramban tett vállalásaikat.

Mivel járt volna, ha a kormány megkísérli az elvárásokhoz igazítani a politikáját? A maastrichti adósságmutatók egy olyan tört számot jelentenek, amelynek számlálójában a hiány vagy az adósság összege, nevezőjében pedig a GDP szerepel. Ha tehát a növekedés gyorsabb, nagyobb abszolút hiányok is kisebbnek tűnhetnek. Ha viszont a növekedés adott, akkor bizony a korrigáláshoz le kell faragni a kiadásokat, vagy növelni kell a bevételeket. S ez aligha népszerű lépés. Vagy a költségvetésből finanszírozott lakossági csoportok, intézmények lehetetlenülnek el, vagy a vállalkozók. A bevételek növelése aligha lehet járható út oly módon, hogy emeljük az adókat és a járulékokat, mert a nemzetközi verseny ezt korlátozza. Sok olyan távol-keleti ország van, amelynek termékeit alacsonyabb bérekért termelik, és ahol sokkal kisebbek a közterhek is. (Mellesleg a közterhek Amerikában is alacsonyabbak, noha ott természetesen magasak a bérköltségek.) Az olcsó termékimport ellehetetleníti a hazai termelőket - nem nehezíthetjük a helyzetüket adóemeléssel.

Ezért van tele a sajtó azzal, hogy "meg kell reformálni az államháztartást", karcsúsítani kell a költségvetést. A kormányzat és a parlamenti többség mégsem tett semmit e téren. Ennek nyilvánvaló oka: ha népszerűtlen megszorító intézkedéseket hoz - amire előbb-utóbb mindenképpen szükség lesz -, akkor könnyen elveszítheti a közeledő választásokat. Meghagyja tehát a kellemetlen tennivalót a következő ciklusra. A mostani "ereszd-meg"-et követi majd a "húzd meg". Annak politikai realitását, hogy erre csak a választások után fog a mindenkori kormány sort keríteni, maga Brüsszel is felismerte, mert jövő szeptemberig haladékot adott a magyar félnek.

Ha a választásokat követően továbbra is hatalmon marad a jelenlegi politikai irányzat - amely szerint minden magántevékenység jobb, mint bármilyen állami, s hogy a piac mindent jobban tud, mint az okos nép bölcs gyülekezete -, annak hosszú távon igen komoly következményei lesznek. Ez a gazdaságpolitika ugyanis úgy tekinti a közgazdaságot, mintha azt valamiféle természettudományos törvények irányítanák. Csakhogy a döntéseket emberek hozzák, akik - jó esetben - értékeket is követnek, s nem csupán érdekeket. A mai gazdaságpolitika irányítói azt állítják, hogy a gazdaság értékmentes, morális szempontokat nem vehet figyelembe. Elhallgatják viszont azt a tényt, hogy a közösségi döntések mindenkor meghatározott lobbicsoportok érdekérvényesítő hatását tükrözik. (Természetesen éppen ezért akarják hatalmukat megőrizni...)

Az elmúlt tizenöt évben az egymást váltó kormányok politikája érdekes hullámzást mutat. Az első (az Antall-) kormány idején a külföld felé fennálló "örökölt" államadósságot tovább növelték az átállás terhei - például a bankkonszolidációs költségek. A külső adósságot a második (Horn Gyula vezette) kormányzat a korábbinál sokkal intenzívebb privatizálással a vagyon értékesítéséből többé-kevésbé rendezte, a belföldi államadósság egy részét pedig az infláció fölpörgésével némiképp "elinflálta". (Az infláció mindig extrabevételeket hoz a kincstárnak, könnyebb ebből adósságot visszafizetni.) A harmadik ciklusban az Orbán-kormánynak következetes antiinflációs pénzügyi politikával sikerült lefékeznie az inflációt, konszolidálta a jelentős értéket képviselő Postabankot, és némi lökést adott a belső piacnak, a kisvállalkozásoknak. A negyedik ciklus kormányai (Medgyessy Péter, illetve Gyurcsány Ferenc vezetésével) azonban inkább az export vezérelte gazdaságpolitikát részesítették előnyben, amely leginkább a multinacionális tőkének kedvez. Alaposan átalakították a kisvállalkozásokkal kapcsolatos politikát is, de olyan költségvetési kiadási expanziót valósítottak meg, amely az államadósságot ismét a határérték közelébe emelte. A kormány azonban - magyar vagyon további nagyvonalú értékesítésével - megint csak talált magának sok száz milliárd forintnyi bevételt, amellyel ezeket az államadósságokat mérsékelte.

Ám innen lassan már nincs hova hátrálni. Az eladható infrastruktúra döntő része is elkelt már. Immár elkerülhetetlen a folyó költségvetési kiadások magánosítása...

Amikor tehát magunk is kritikusan viszonyulunk a pazarló államhoz, látnunk kell, hogy a "reformok" gyakorlatilag mindenképpen megszorításokat fognak jelenteni. Csak az a kérdés, hogy ezen áldozatvállalás a többség érdekében történik-e, valóban közösségi érdeket szolgál-e? Vagyis a reformoknak mindenkor van bizonyos játékterük. Mindig vannak kihúzható presztízsberuházások, van ésszerű önmérséklés a közalkalmazotti bérek és juttatások terén is - jelentős létszámleépítések nélkül. A tét az, hogy ezt a játékteret mennyire okosan használjuk ki. Ennek garanciája pedig csak az lehet, ha hiteles emberek hiteles politikát valósítanak meg.

(A szerző közgazdász, egyetemi tanár)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu