Művész és ember

Plácido Domingo hatvanöt éves

Parsifal Bécsben (2005)

Keresztelő Jánost alakította Massenet Hérodiade című operájának bécsi premierjén. Hihetetlen izgalommal vártam az akkor ötvennégy éves művész színrelépését, akit a maga valóságában akkor láttam-hallottam először. Első megszólalása csalódást okozott. Lemezeiről, filmjeiből ismert hangjának szépsége, színe és tónusa semmit sem változott, de egy mindent elsöprő "matériára" számítottam. Domingo azonban bölcs és "technikás" előadó. Ötven felett már jobban működik a belső kontroll: hosszú énekesi pályája pedig - a makulátlan technikai tudáson túl - a helyes önértékelésen és a korlátok felismerésén alapszik. A tűzijáték - káprázat; a tűz - valóság. A puszta bravúroknál immár fontosabb az adott szerep mélyebb, árnyaltabb kibontása. A romantikus történelmi-bibliai nagyopera előadásán azonban az is kiderült, hogy Domingo hangja, amikor kell, még mindig diadalmasan "átszól" a "zajos", kórussal "nehezített" drámai jelenetekben. Mire a Hérodiade véget ért, jobban tiszteltem és még nagyobb művésznek éreztem Domingót, mint korábban...

Töretlen népszerűségét könnyű magyarázni, közhelynek számít ritka muzikalitását, remek színészi készségét emlegetni. Nem megközelíthetetlen sztár, közvetlen és barátságos ember, aki egy órán át tartó "megfeszített autogramosztás" után indulóban még elkapja tekintetével egy bátortalan rajongó tétova mozdulatát. Mosolyogva int, s visszaül az asztalhoz, hogy odakanyarintsa nevét a gyűrött műsorlapra. A fellépése előtti hideg téli éjjelen kimegy az állóhelyért sorban állókhoz, hogy lelket öntsön beléjük, miközben termoszból forró teával kínálja őket. Máskor a bécsi lakásához közeli kapucinus templomban látni viszont, ahová - a világ zaját rövid időre kizárva - imádkozni tér be...

Örök nyughatatlanság, fékezhetetlen munkakedv az övé. Tavalyi budapesti koncertjét egy olasz dalokat tartalmazó lemez felvételével kötötte össze, de közben átugrott Bécsbe, hogy a Luxemburg grófját vezényelje. Magyarországon bekapcsolódott egy karitatív akcióba, a jótékonysági célokat szolgáló futballmeccsen pedig elvállalta a kezdőrúgást. Érdekli a Forma 1, ezért időt szakított arra is, hogy itt tartózkodó családjával kilátogasson a futamra. Este derűsen látott munkához az Olasz Intézet nagytermében, ahol a lemezfelvétel munkálatai zajlottak, s ahol nem csupán a zenekar tagjai és az új korong készítői, valamint a családtagok foglaltak helyet, hanem hívatlan "szurkolók" is. Domingo azonban nem zavartatta magát, semmi sztárallűr, nem küldte ki az őt hallani vágyó "potyázókat". Énekelt, s rendületlenül ismételt addig, amíg a felvétel nem lett egészen tökéletes. Felesége, Martha, a legnagyobb kritikus, a stúdióban tesztelte a készülő anyagot. Domingo fia, az ifjabb Plácido legújabb szerzeményének kottájával a kezében szelte keresztül-kasul a termet, majd unatkozó kislányát próbálta rábírni arra, ne éppen akkor kapirgálja le táskájáról Arielt, a kis hableányt, amikor ég a felvételt jelző piros lámpa. Nincs hangos szó, türelmetlenség, csak zavartalan családi idill, megejtő összhang. Domingo a felvételek közti időt kihasználva integetett, Eugene Kohnnal, a karmesterrel humorizált, türelemmel és figyelemmel fogadta a hozzá fordulók érdeklődését. E néhány óra elegendő volt, hogy fogalmat lehessen alkotni a "hétköznapi emberről". Megmutatkozott természetessége, párját ritkító teherbírása, kiváló kommunikációs készsége, életszeretete, délies lezsersége, spanyolos udvariassága...

Domingo ma már nagy gondossággal, tudatossággal válogatja szerepeit. A repertoárján tartott darabok száma ugyan fokozatosan csökken, de minden évben előrukkol valami újdonsággal is, legyen szó egy kortárs mű világpremierjéről, egy-egy elfelejtett opera feltámasztásáról vagy lemezfelvételéről. (Idén például Puccini Edgar című korai, hátborzongató szépségű vad-verista operáját adja ki Domingóval a Deutsche Grammophon.)

Legszebb dalszínházi emlékeim között őrzöm a Mozart-énekléssel kapcsolatos hagyományos elképzeléseket átértékelő Idomeneóját, megrendítő Hermannját a Pikk dámában, érzékeny Lorisz Ipanovját a Fedorában, szenvedélyes Siegmundját A walkürben. Az Otello címszerepében 1997-ben nem volt igazán jó formában: lelki és szívproblémákkal küszködött akkoriban, hangja többször is megbicsaklott. Olyan lélekjelenléttel "kompenzált" azonban, amelyre csak a legnagyobbak képesek. Nem engedte el a publikumot anélkül, hogy ünnepé ne tegye az estét: erőt vett magán, és minden idők egyik legszebb negyedik felvonásával "kárpótolta" a közönséget. No és ott van a Parsifal, a "balga szentből" grál királlyá váló hős, akinek számomra ő a leghitelesebb életre keltője. Soha senki nem idézte nála megindítóbban a fájdalmas esdeklést: "Erlöse, rette mich!" ("Válts meg, ments ki már!")

Isten éltesse a "közvetítőt"!

Pallós Tamás

Fotó: Havas Anrdrás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu