Nagyanyó

A XIX-XX. század fordulóján, egy, a Nagy-Magyarország minden vidékét bejáró kubikus vállalkozó legidősebb gyermekeként jött a világra. Tizenegy testvéréből tíznek a halálát gyászolta meg. Fiatalon ment férjhez, s alig pár esztendő múlva az első világháború elvitte a férjét. Pici szopós csecsemője egyszerűen éhen halt az 1919-es esztendő szörnyű éhezéseiben: anyjának elapadt a teje, s a babát egyszerűen nem volt mivel táplálni... Férjhez ment hát újra, egy idős özvegyemberhez, akinek egyesztendős árva leánykáját vállalta el felnevelni kicsit a sajátja helyett. Született még egy kisfia. Három gyermeke közül azonban csak fia élte meg a felnőttkort, de őt is elvesztette a második világháborúban. Talán a legszomorúbb módon: az eltűntek között. A mai napig nem derült ki, hogy a gyenge tüdejű cipészsegédet a golyó vagy a hideg orosz tél küldte át a másvilágra. Nagyanyó évtizedekig várta vissza fiát, annak ifjú özvegyével és a két árvával - hiába. A szovjet csapatok bevonulásának minden megalázó szörnyűségét átélte. Az ötvenes években két kis hold szőlőjével be kellett lépnie a tsz-be, különösen, mivel fiú unokáját 1957-ben csaknem agyonverték a pufajkás különítmények, mivel 1956 őszén városában a Munkástanács diákképviselője volt.

A hatvanas évek elején ismertem meg, mint unokamenye, s tizenhét esztendőt éltünk le együtt békében, nagy szeretetben. Velünk lakott, piciny lakásunkban négy generáció élt együtt. Minden vasárnap elment a templomba. Mi elkísértük - ő imádkozott értünk. A nyarat a kis háztáji szőlőben töltötte - tíz éven át nála nyaraltunk, a gyerekekkel együtt. Egy kunyhóban, szegénységben, boldogságban.

Sok betegséget viselt el türelemmel. Előtte szégyelltük a magunk gyengeségeit, a kedvéért leküzdöttük saját rosszkedvünket. Esténként Arany Jánost, Petőfit, Jókait, Móra Ferencet olvasgattuk fel neki - már gyengén látott - a cserépkályha mellett. Csalhatatlan ízléssel állapította meg: "Mind szép volt, de azért a legszebb ez az erős fiú, a Toldi volt..." Szinte most is látom messze tekintő, figyelmes szürke szemét. Ott ül a fotelben. Szikár alakját nem fakította meg az eltelt csaknem három évtized.

Amikor egy csendes karácsonyi napon elment, a kórház nővérei megsiratták. Az osztályos orvos egy fillért sem fogadott el unokájától, aki minden áldott nap bement, megetette, megsimogatta a rózsafüzér szemeit morzsolgató kezét. Ránk hagyta kopott ruhái közé rejtve a nyárról eltett néhány szem szép almát - olyan frissek maradtak, mintha a fáról most szedték volna le őket. Ma is ott van minden karácsonykor a négy alma a fa alatt. Most már a dédunokáinál is hagyománnyá vált a kis batyu. Biztos vagyok benne, hogy az égi tanyán boldogan hallgatja a csodálatos dallamokat, amelyekkel a nevét viselő művész dédunokája örvendeztet meg bennünket, s amelynek szorgos gyakorlását annyi türelemmel hallgatta annak idején. Abban is egészen bizonyos vagyok, hogy valahol ott van, ahol Móra Ferenc édesanyja: Isten kenyérsütögetője ő.

Botos Katalin

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu