Illés Sándor

Rigófészek

Nem tartoztam soha a komisznak nevezett gyermekek bandájába, de ha csak tehettem, részt vettem minden csínytevésükben. Megrugdostam a házak kapuit, hogy ugatásra ingereljem a kutyákat, telefirkáltam a házak falát, focit rúgtam az ablakokba, kifosztottam a madárfészkeket, és megkeserítettem a felnőttek életét.

Befogadott a banda, kijártunk a rétre bíbictojást szedni. Ahogy egy-egy fészekre ráleltünk, nyomban feltörtük a friss tojásokat, és megittuk. Állítólag Zrínyi Miklós is bíbictojáson nevelkedett, azért volt hős és bátor. A madarak sírtak felettünk, fellármázták jajveszékelésükkel a természet csendjét, de ki törődött velük?

Csúzlim is volt, természetesen, de sose találtam vele célba. Pedig olykor félórákat toporogtam egy-egy fa alatt. A vasúti sínek mellől felszedett kavicsokat használtuk lőszerként, egy-egy ilyen csúzliból kilőtt kavics halálra sebezte akár a nagyobb testű madarakat is. Galambot, gerlét. Fecskére nem lőttünk!

És felmásztam a legmagasabb fákra is madárfészkek után kutatva. Emlékszem: egyszer rigófészekre leltem a nagy eperfa legfelső ágán. Elérni nem tudtam, de lepiszkáltam a fészket egy száraz faággal. A rombolás, a gyilkolás ösztöne ágaskodott bennem. Két fióka ült a puhán bélelt fészekben, anyjukat várva, az hordta nekik a bogarakat. Szétdúltam a fészket, a fiókák a földre pottyantak, a lesben álló tyúkok nekirontottak és agyoncsipdesték őket. A cica riasztotta szét őket, s elvitte a maradványokat.

Amikor lemásztam a fáról, nagyapa feddő tekintetével néztem szembe. Nem szólt, csak nézett rám némán. Lesütöttem a szemem, és elsomfordáltam. Bebújtam a pelyvásba, szégyenkezni. Csak a kutyám, a Bodri követett. Szemében talán nem volt bűn, amit elkövettem.

Amikor kijöttem a pelyvásból, már szétszéledt a fa alatt a baromfisereg, de az egyik faágon riadtan forgolódott egy rigó. Sírt. A fiait siratta.

Elfutottam, hogy ne halljam a zokogását. De az egész életen át követett, a nyomomban járt, jelen volt az iskolatermekben, mellém telepedett a padba, jött velem a táncmulatságokra, bálokba, kirándulásokra, a könyvtárak hűvös termében is felsikoltott néha az a régi sírás. Nem hagyott nyugtot éjszaka sem, olyan volt néha, mint egy távoli vonatfütty, néha meg cselló búgása.

Aztán elcsendesedett, elfelejtettem hosszú-hosszú időre, más gondjaim voltak, felnőttem, dolgoznom kellett, hogy helytállhassak az életben. Jött a háború, a menekülés, fojtogatott az önkény, ami erősebb és kegyetlenebb volt emlékeimnél is.

Egy rigófészek a falusi eperfán? Kivágták már régen az eperfát is, törzsét eltüzelték, lángok martalékává vált az a régi világ, szétesett az ország, a temetőbe vonultak ki hajdani szereplői, ugyan ki kéri számon tőlem azt a régi fészket, amit gyermekkoromban levertem a faágról? Csak annak az anyamadárnak lehet erre jogcíme, amelyik a fiókáit vesztette el.

Fülelek az éjszakába, mintha nagyon-nagyon távolról ismét hallanám annak a kétségbeesett madárnak a jajkiáltását. A szívemben szól, hiába is fognám be a fülem, akkor is hallanám, talán még élesebben. De nem értem. Mit is üzen nekem? Mert valamit mondani akar.

Aztán eljött az éjszaka, amikor felültem az ágyamban, farkasszemet néztem a sötétséggel, de az éjszakában is látni véltem annak a szeplős parasztgyereknek régi csínytevését. Éreztem a fatörzs horzsoló marását a lábamon, ahogy kúsztam egyre följebb, egyre közelebb a fészekhez. Reccsent a letört ág a kezemben, azzal értem csak el a fészket. Lepotytyant a két fióka.

Tisztán hallom a madár sírását, ami aztán egy életen át kísért. Mit mondhat kétségbeesett hangja? Mit üzen nekem?

Aztán az életem legdrámaibb pillanatában megértettem. Ültem az ágyamon felriadva, csöngettek, valaki hírt hozott, sötét, viharos éjszaka volt, befutott a szobámba a feleségem, könnyes volt a szeme, arca rémült, hangja sikoltó: "Meghalt a mi drága kisfiunk!" - zokogta. Akkor megértettem azt a madarat is. Mert egyszer mindent megért az ember...

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu