Kalapemelés az Opera előtt

Százhúsz éve - világszínvonalon

A főváros egyik legszebb kulturális épülete, a Magyar Királyi Operaház százhúsz évvel ezelőtt, 1884 őszén nyitotta meg kapuit. A hazai operakultúra ezáltal nyert végleges otthont Magyarországon. A korábbi időszakokban a Nemzeti Színházon belül "albérlőként" működő opera Ybl Miklós remekmívű épületében rövid idő leforgása alatt központi művészi intézménnyé emelkedett.

Az Operaház igazgatói beosztásában olyan vitathatatlan tudású és műveltségű egyéniségek követték egymást, mint Erkel Sándor, Gustav Mahler, Nikisch Artúr, Máder Rezső, Kerner István, majd a későbbiek során Radnai Miklós, Márkus László, Tóth Aladár, Nádasdy Kálmán és Lukács Miklós. A zenei irányítók közül a már felsorolt dirigens igazgatókon kívül Erkel Gyula, Tango Egisto, Sergio Failoni, Otto Klemperer, Fricsay Ferenc és Ferencsik János, hogy csak a csúcsra emelt neveket említsük. A rendezők között bizonyára az 1945 utáni, úgynevezett "aranykorszak" briliáns alakjai: Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv jelentették a legmagasabb színvonalat.

A korszakokra bontható százhúsz esztendőt egyetlen középponti elv vezérelte: a világ operakultúrájának (s benne a magyar zenének) igaz szolgálata. A kiváló zenei egyéniségek mellett olyan értékes énekesi nemzedékek nőttek föl, amelyeket Európa legrangosabb dalszínházai is örömmel befogadtak volna. Ezzel párhuzamosan minden dicséret megilleti a dalszínház balettegyüttesét is.

A teljességre nyilvánvalóan nem törekedhetünk, az egyes korszakok nagy énekeseit hatalmas regiszterben tudnánk csak fölsorolni. Anthes György, Takács Mihály, Ney Dávid, Rózsa Lajos, Pataky Kálmán, Németh Mária, Svéd Sándor, Palló Imre, Székely Mihály, Kóréh Endre, Némethy Ella, Osváth Júlia, Gyurkovics Mária, Simándy József, Melis György, Házy Erzsébet, Ilosfalvy Róbert és Marton Éva - ezek a nevek valóságos fogalommá nemesedtek az illető művészek ünnepet jelentő fellépései kapcsán. S e nagy egyéniségek megjelölése mellett hangsúlyoznunk kell, hogy az opera műfajának művelésében a zenekari, az énekkari és a szcenírozási munka emelkedettsége, kiváló teljesítménye sem hanyagolható el.

E sorok írója harminchat esztendőt töltött el az Operaházban mint az énekkar szólamvezető tagja. Az éneklés mellett betekintést nyerhetett az intézmény mindennapi életébe és szellemi műhelymunkájába. Embert nevelő és magasságokba emelő mindaz, ami az Operaház légköréből megérintette az itt munkálkodót és a jól előkészített előadásokat élvező nézőt egyaránt. A művészek általános véleménye, hogy az operaházi munka valóságos misszió, az emberi élet szebbé tételének komoly lehetősége.

Pirosbetűs ünnepként emlékezhetnek a kortársak egy-egy Bánk bán- vagy Hunyadi László-felújításra; Verdi, Wagner, Puccini, Rossini és sokak műveinek remekbeszabott előadásaira. Soha nem feledhető, amit az Operaház kiemelkedő művészei produkáltak a színpadon. Mindez a százhúsz éves múlt élő kincsestára, hiszen megtermékenyíti a jelent és a jövőt is.

Néhány kiragadott emlékepizód az elmúlt évtizedekből. Verdi Otellójának egyik zenekari próbáján a viharjelenet megrázó pillanatainál tartottunk. "Jézus, ítélőnk az égben, Jézus, éjszakánknak fénye" - hangzott föl az énekkar szólamaiból a veretes szöveg. Otto Klemperer, a vezénylő karnagy hirtelen leállította a próbát.

- Mi az, maguk kommunisták? - kérdezte a neves karmester az énekkar egyes tagjaitól, akik nem térdeltek le a fohásznak beillő zenei résznél. Klemperer mit sem törődött azzal, hogy egy kommunista vezetésű ország operaházában dolgozik. És ennek köszönhetően a következő percekben már kellő áhítat és meghatottság övezte a megismételt részt.

Ferencsik Jánosnak, minden idők legjelentősebb magyar karnagyának utolsó művészi produkciója Wagner Parsifaljának felújítása volt a nyolcvanas években. A szakrális elemeket jócskán tartalmazó opera egyes részeinél a karmester az egész művészi gárda számára megszívlelendő eligazításokat adott. "Itt valóban le kell borulni, és hinni kell!" - mondta mély meggyőződéssel. Nála a későbbiek során a megváltás valóban átélt és érzékeltetett megváltás lett, s általában a mű keresztényi elemeiben a megjavulásra, a szebb és Istennek tetsző életre való törekvés tükröződött.

Vaskos köteteket tölthetne meg mindaz, amit operai tagként vagy érzékeny fülű hallgatóként megélhetett az ember a most százhúsz esztendős zenepalotában. Éppen ezért nem tartjuk túlzásnak, hogy Udvardy Tibor érdemes művész, a hírneves tenorista minden alkalommal kalapot emelt, amint elhaladt az Operaház előtt. Mert a művészet szakrális épületének tekintette, amelyet élete végéig ilyen formában is tisztelnie és becsülnie kell.

Szeghalmi Elemér

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu