Az októberi pesti srácok

Beszélgetés Terplán Zoltán történésszel 1956-ról, a kádári ellenforradalomról

Forradalom, népfelkelés, szabadságharc - minek nevezzük 1956-ot?

- Induljunk ki az ismert tizenkilencedik századi előzményekből. 1848. március 15-én, egyetlen nap alatt Pest-Buda lakossága elsöpörte a Habsburg-hatalmat. Az akkor Európa nagy részén végigvonuló politikai vihart nevezték forradalomnak. Nálunk ez azt jelentette, hogy a régi rendszert jelképező Metternich elveszítette hatalmát. Amikor 1848. szeptember 11-én Jellasic, császári parancsra fegyveresen átlépte a magyar határt, hogy leverje a forradalmat, s a magyarság ellenállt, ezeket az eseményeket ettől kezdve már szabadságharcnak nevezzük.

Ha ezt 1956-ra vetítjük, azt látjuk, hogy október 23-a délutánján vette kezdetét - a lengyelek melletti szimpátiatüntetésből kiindulva - a forradalmi lendület, amely estére elsöpörte a több mint tíz év kemény munkájával fölépített kommunista zsarnokságot. Rákosiék repülőgépen Moszkvába menekültek. Amikor október 24-én hajnalban Székesfehérvárról a szovjet harckocsik bevonultak Budapestre, a forradalom után megkezdődött a haza védelme, a szabadságharc. Sokkal gyorsabban követték egymást az események, mint 1848-ban.

A népfölkelés fogalma - 1956-tal kapcsolatban - Pozsgay Imre nevéhez fűződik, aki 1989 elején a hivatalos kádári kifejezéssel szemben kijelentette: ‘56 nem ellenforradalom, hanem népfölkelés volt. Akkor is éreztük, ma is tudjuk: Pozsgay még nem mondta ki a valóságot, valamiféle köztes megoldást választott.

A nép a történelemben időnként az utcára vonul, mert új politikai rendszert szeretne megvalósítani. Ha az új politikai rendszer jobb az előzőnél - 1848-ban a magyarországi Habsburg-helytartóság elkergetése után polgári átalakulás vette kezdetét -, akkor azt mondjuk: forradalom ment végbe. Ugyanígy 1956. október 23-án: a kommunista diktatúrát, a zsarnokságot föl akarták váltani egy élhető polgári demokratikus rendszerrel. Európában 2500 éve, az athéni demokrácia óta a demokráciát tartjuk magasabb politikai szintnek, s az ennek érdekében folytatott fegyveres küzdelmet nevezzük forradalomnak az újkori történelemben.

Az ellenforradalom kifejezés többféle értelemben fordul elő a huszadik századi magyar történelemben. Kádárék 1957-58-tól kezdve használták a levert forradalomra, összekötve - hamisan - Horthyék gondolatmenetével. Horthyék ugyanis 1919 után magukat (az önmagát forradalminak nevező bolsevik diktatúrával szemben) ellenforradalmi kormánynak nevezték. Kádárék ugyancsak forradalmi kormánynak nevezték magukat, akik leverték az "ellenforradalmat", azaz megfojtották a demokratikus törekvéseket. A fogalmak igazi tartalmát az imént említett európai "politikailag magasabb szint" adja meg, s eszerint Horthyék hatalma - minden ellentmondással együtt - forradalminak tekinthető, Kádárék uralma pedig ellenforradalminak. A Kádár-féle, szovjet segítséggel végrehajtott államcsíny - Nagy Imre félretételével - a demokrácia lábbal tiprását jelentette.

Többféle felfogás él azzal kapcsolatban, hogy kik vezették 1956-ot.

- Október 23-a nem köthető oly módon néhány személyhez, mint a korábbi analógia alapján március 15-e, melynek Kossuth, Petőfi, Táncsics kiemelkedő alakjai voltak. Az ‘56-os forradalom meghatározó személyiségei néhány nappal később léptek elő. Nagy Imrét szokták említeni, de ő csak később, majd csak kivégzése után vált a forradalom emblematikus figurájává. Hiszen tudjuk, hogy a forradalom kezdetén elvtársaknak szólította a Parlament előtti, mintegy százezres tömeget. Fogalma sem volt, mi történik valójában az országban. Azt gondolta, az utcákat lázongó csőcselék szállta meg.

Amikor a rádiónál, majd később másutt is megkezdődött a fegyveres harc, minden helynek megszületett a maga parancsnoka, így például Angyal István, Pongrácz Gergely, Maléter Pál. Ez utóbbi kezdetben a forradalmárok ellen harcolt, ő sem ismerte föl az események valódi tartalmát, hiszen maga is kommunista volt.

Nagy Imrének és Maléter Pálnak az emberi nagyságát mutatja, hogy később rádöbbentek: a nép jogos politikai igényeket fogalmaz meg, s halálukig kitartottak emellett. Tudjuk, ha közben önkritikát gyakorolnak, elkerülhették volna a kivégzést, s ugyanúgy élhettek volna tovább, mint ahogyan - tábornoki nyugdíjat kapva - Péter Gábor is, egészen a nyolcvanas évekig.

Nagy és Maléter későbbi sorsa azt bizonyítja, hogy - látszólag - nem azzal a szándékkal álltak a forradalom élére, hogy ezzel kommunista irányítás alá vonják azt; s vagy elvegyék az élét, vagy pedig alkalmas pillanatban ott hagyják az egészet.

- Kádár ezzel szemben konjunktúralovagnak tekinthető. Tudjuk, hogy tagja volt a Nagy Imre-kormánynak, majd november elseje, másodika körül eltűnt, Münichhel együtt valószínűleg Kárpátaljára távoztak, ahol megbeszélték a szovjet politikai és katonai vezetőkkel a szovjet hadsereg újbóli visszatérését Magyarországra.Kádár kezdetben forradalomnak nevezte az eseményeket, önmagát demokratának mutatta, utána pedig hatalomba emelt vezetőként részt vett a forradalom és szabadságharc leverésében, illetve a megtorlásokban.

Mindezzel együtt Nagy Imre és Maléter Pál nem nevezhető a forradalom igazi vezetőinek. Pongrácz Gergely pontosan fogalmazott, amikor azt mondta: a nagyszerű jellemek, a hősök a pesti srácok voltak.

A pesti srácok elsődlegesen a hazára tekintettek, nem kímélték sem a maguk, sem az ellenséget. A fiatalok mégsem a halált keresték. Fölkeltek a zsarnokság ellen, s miután fegyverhez jutottak, ilyen módon lázadtak. Budapest lakossága támogatta a harcoló ifjúságot: élelmet vitt a harcosoknak, a háziasszonyok kiöntötték a befőttet, hogy Molotov-koktélt készíthessenek az üvegekben. A néhány tízezres kommunista nomenklaturát és kiszolgálóikat leszámítva, ‘56 az egész ország forradalma volt. Más kérdés, hogy a falvakban hogyan élték meg ezt az emberek.

A kádári vérbíróságok cinikusan gyilkosságokért ítélték el a fegyveres harcok résztvevőit. Több fiatalt fogtak el, s - mint Mansfeld Péter esetében - megvárták, hogy betöltsék tizennyolcadik életévüket, s akkor akasztották fel őket. Csak azokról a kivégzésekről tudunk, amelyeket bírósági ítélet előzött meg, de hogy a visszatérő pufajkások, az átöltözött ávósok, belügyesek, katonatisztek és egyéb kommunisták hány embert vertek agyon, vagy tettek nyomorékká, akik azután rövidesen belehaltak ebbe, nem tudjuk; rengeteg ember káderlapján szerepelt az, hogy ellenforradalmár, s egzisztenciájukat egy életre derékba törték. Kétszázezren hagyták el az országot. Az emigráns lét pedig - Rákóczi, majd Kossuth óta tudjuk - néha szükséges, de megnyomorító, kényszerű állapot.

Az 1963-as amnesztiával korántsem engedtek ki mindenkit. Tévedés ezt gondolni. Elsősorban azokat helyezték szabadlábra, akiket a nyugati baloldal szeretett volna, hogy kiengedjenek. A magyarsággal szemben mindig bizalmatlanul viselkedtek a kommunisták -; 1945-ben Rákosi azt mondta, hogy a magyarság többsége fasiszta. Ez a nézet, ha nem is hangoztatták, az úgynevezett kádári puha diktatúra idejében is megmaradt. Ma pedig a baloldaliság, a neoliberalizmusnak nevezett radikalizmussal együtt viszi tovább a bizalmatlanságot minden nemzeti gondolattal szemben.

Elmer István

Európában 2500 éve, az athéni demokrácia óta a demokráciát tartjuk magasabb politikai szintnek, s az ennek érdekében folytatott fegyveres küzdelmet nevezzük forradalomnak.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu