Az ellenállás létfontossága

Jó pár év eltelt már a rendszerváltozás óta. Nem túl sok, de arra elegendő, hogy az 1956-os forradalomról az addig elfojtott tényeket, emlékeket mindenki elmondhatta. Meg is nyíltak sokan, sőt szervezetek, emlékbizottságok alakultak, kiadtak könyveket, és már az iskolákban sem beszélnek ellenforradalomról. Persze, ezt az ellenforradalom-dolgot nem is hittük sohasem, mi sem, akik ‘56-ban még nem is éltünk. Ennek a szónak, ennek a kifejezésnek már akkor sem volt értelme, amikor még semmiről sem tudtam. Illetve az, hogy semmiről, az nem igaz, de az igen, hogy gyerekként utáltam március 15-ét és október 23-át, mert olyankor sehova se mentünk, otthon kellett ülni egész nap. Emlékszem a napra, amikor nagyanyáméknál, egy nagy, beépített szekrény lebontásakor megtaláltuk az 1956-os forradalom idején megjelent napilapokat, elcsomagolva, a szekrény hátába rejtve. Furcsa volt végigolvasni. Lassan bontakozott a kép. Még jó, hogy körülöttem voltak, akik válaszolni tudtak a kérdéseimre.

De ez nem annyira érdekes, inkább az, hogy jó volna tudni, mi lehet ma Magyarországon az emberek fejében. Vannak, akiknek mindig is világos volt ‘56. Vannak, akik később ismerhették meg a történteket, már történelemként. És vannak nagyon sokan, akikről nem tudjuk, mit gondolnak, pontosabban én nem tudom, mert ha az egészet nézem, az összkép valami teljesen mást mutat, valami rendkívül nyomasztót. Arról van-e szó, hogy nincsenek tisztában a tényekkel az emberek? Nem hiszem. Mitől van hát, hogy az egykori többségből szerény kisebbség lett?

Mostanában, munkámból kifolyólag, elég sokat találkozom azokkal a magyarokkal, akik ‘56-ban arra kényszerültek, hogy elhagyják Magyarországot, de csak térben - lélekben soha. Sokan közülük újságíróként kezdtek dolgozni Nyugaton. De idővel tudomásul kellett venniük, hogy a forradalom szellemi, politikai hatása nagymértékben és gyorsan csökkent. A politikai emigráció gyenge volt, a szellemi azért erősebb. Mára ezek az írók, művészek hazahozták szellemi termésüket, életművüket, ám be kell látnunk, hogy az individuális keretek közt működő elme nem képes olyan hatást elérni, mint egy sokakat összefogó mozgalom. De vajon ténylegesen tehettek volna többet? Egyáltalán: mit? Lehetett-e, lehet-e szabadulni a szorongástól? Annak a rendszernek a neurózisától? Hiszen hetedíziglen megmérgeződtünk általa. Mindenkinek tudnia kell, hogy benne volt a "tányérban és pohárban, az van az orrban, szájban, hidegben és homályban, szavadban és szobádban". Kétségtelen: tönkretették azt a nemzedéket. Akkor, a forradalom után mit volt mit tenni: volt, aki elment, volt, aki maradt, voltak tízezren, akik meghaltak. A nép reménytelen küzdelme az orosz tankok ellen világossá tette, hogy minden kezdődik elölről, a nagy szabad napok után újból elárasztottak mindent gyűlölettel, rémülettel.

Ma már, azt mondjuk, egészen, de egészen más világ van. Igaz is, és az is igaz, hogy a rendszerváltozás óta is már megint egészen más világ van. Nekem sajnos az az érzésem, hogy nincsenek egészen rendben a dolgok ‘56-tal kapcsolatban sem. Talán sokakat megszédített az a nagy, tiszta levegő, amit az Európai Unióhoz való kapcsolódásunk fuvallata hozott? Szerintem mélyebb gyökerű dolog ez.

Csernus Ákos, a 2000-ben, Washingtonban elhunyt történész ezt írja 1957-ben, Párizsban az Irodalmi Újság hasábjain: "Van egy kagylófajta: ha élősködő támadja meg testét, a végsőkig kitart, ellenanyagokat termel ki a kénytelen szimbiózis ellen. De ha megölik, vagy mesterségesen eltávolítják a férget, kisvártatva a kagyló is elpusztul. Nekünk, világba hajigált, nevetni nem jól tudó barátaim, akik a hazai ellenállás alatt végigtűrtük a förtelmeket, nem szabad elhagynunk magunkat (...)"

Ez a metafora most is aktuális. Nekünk itt, a szabad Magyarországon sem szabad elhagynunk magunkat. És mindig emlékeznünk kell.

Völgyi Tóth Zsuzsa

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu